Hajnival néha beszélünk. Még ha így távolról is de igazán jól esik hallani a hangját, a jól ismert tónus mintha kivasalna némiképp, szavai erős enyvként száradnak a fürge másodpercmutató tengelyére, megtorpantják a jelent, és olyan anyagba merítenek, ami, a már lepergett és a még átéléssel nem súlyosbított idő zörejeit vastag masszaként körülölelve, elszigetel a nem ebben a kimerevített pillantban történő hatásoktól. Ilyenkor persze sokat hallgatok, ami a telefonálásnak sokszor a megszakadt vonal hangulatot kölcsönzi…
Azonban ezek a beszélgetések, szóljanak is bármiről, fontos dolgokról vagy akár csak illanó jelenségekről, a véráramba jutó, későn ható drogok módjára, csak utóbb fejtik ki igazán emocionális hatásukat.
Lassan de biztosan olyanná válok tőlük belülről, mintha egy ütemesen lüktető tarajos sül lennék kifordítva.
ilyenkor általában szerekhez kell nyúljak, amik hatalmat adnak a kezembe, a meredező tüskék hegyének lekaszabolásához, hogy azok semmiképp ne tudjanak növekő, dohos ürességet döfni a romló húsommal körbevett belvilágba.
Ilyenkor pedig szégyenlem magam, hogy ennyi évesen, egy kiscsoportos óvódás érzelmi intelligenciáját birtoklom és segédeszközök nélkül képtelen vagyok szembenézni a saját gyengeségeimmel.
Úgy tűnik, a hiány még mindig sokkal nagyobb kiterjedésű bennem saját ellentéténél.