TÚLOLDAL

Újra budai gyerek lettem.
Pontosabban kelenföldi.
Ez több szempontból is jelentős változás, egyrészt közelebb költöztem a műhelyhez, így a munkábajárás egy kellemes deszkárapattanós bemelegítéssel ér fel, ahelyett, hogy valamiféle kurtafarkú sertéskének érezném magam, aki az üveghegyen is túlról ingázik keresztül a hetedhétországon. Ez például, egy jó tízezer forintnyi bérletpénzt hagy a zsebemben és naponta legalább egy egészestés mozifilmnyi időt az életem hasznosan tölthető palettáján, emellett lemondhatok a gyűlölt tömegközlekedésen való napi nyomorgásról.
Valamint, karnyújtásnyi távolságba kerültek azok a helyek, amiket még a városi létezés egészségerodáló abszurditása és a lesújtó pannon közhangulat együttes nyomása sem tudott kiszorítani a szívemhez közel elhelyezkedő tartományból.
Sashegy, Gellérthegy, Tabán, Kopaszi gát, Feneketlen tó, Kamaraerdő és még pár jellegzetesen délbudai lokáció amikhez jobbára kellemes emlékek tartoznak és mindig örömmel látogatom meg őket.

A furcsa hatások azonban mindenhol utólérnek.
Míg újpalota óriásinak tűnő családi lakását – amit Árpád és édesanyám jóindulatából ezidáig bitorolhattam – a rengeteg felhalmozott emlékkel, és egyéb bizbaszokkal, leginkább múzeumnak, szatócsboltnak vagy vásári bazársornak éreztem, a végtelenül pragmatikus irányelvek mentén berendezett aprócska vitorlás után, addig ez az újépítésű kecó – annyira új, hogy körülbelül tizen ha beköltöztek már a mittudoménhányszáz lakásos társasházba – a maga vakító fehér sterilségével, és makulátlan, még nejlonvédőborítás alól kacsintgató bútoraival és gépeivel, inkább egy vadonat űrállomás kutatólaboratóriumát juttatja eszembe.
(Ez például még egy nyomós ok, az összetört művészeti szárnyak újrapróbálgatása gyanánt, pár nagyméretű vászon élénk színekkel való, öncélú összemaszatolására, hogy valahogy oldani próbáljam a falak halott tisztalapjából sugárzó, műtőbenfekvés érzés “horror vacui”-ját.)
Végre, nagyjából a magam ízlése és szükségletei szerint lakhatok be egy teret, amit ideiglenesen az otthonomnak nevezek.
Ez egyben felszabadító és kényelmes, mivel nem nyomakodnak rajtam kívüli lények felesleges cókmókjai a hétköznapjaimba, másfelől pedig, a saját puritán igényeim szerint rendezhetem az életem ( No nem annyira purritán ugyan, mint a fényestekintetű mini szterelnökurunk, négyezermillió magyar forintos dolgozószobája, de azért én sem bonyolítom túl.) aminek mottójaként választhatnám akár azt is, hogy: “A kevesebb néha több”.
Példának okáért, egyszerű fizikai képtelenség, hogy hegyekben álljon a mosatlan, hogyha csak egyetlen tányérral rendelkezel…

Gyakorló koffeinistaként, a planétán bárhol is raktam le eddig a plédet az éltető barna főzet előállítása mindig sarkalatos pont volt az életemben, így egy otthon, lehetséges berendezési tárgyai között igen előkelő helyen trónol a kávéfőző, mint olyan.
A kardiovaszkuláris rendszerem megbízható reggeli trénerét “Dr. Szarvasit” kénytelen voltam hátrahagyni és mivel a nagymúltú cég jogutódlás nélkül megszűnt, így a vérkeringésem beindítását másra kellett bíznom.
Ezekért a fontos folyamatokért immáron egy újhullámos “deli manó” lesz a felelős. (Ugyan nem feltétlen tartozom azok közé, akik szükségletüknek érzik az élettelen dolgoknak való kényszeres névadást, de ha a tárgyakhoz rendelt brandek és márkajelzések ennyire tálcán kínálják a keresztség lehetőségét, akkor nehéz ellenállni a kísértésnek…)

Ő külcsínyre pont az inverze a jó öreg Szarvasinak, ugyanis nem lakkfehér fém, hanem csillogó, sötét árnyalatú műanyag, az outfit végülis passzol a funkcióhoz, hiszen kiválló, erős feketék előállítása a feladata, amit egyébként remekül csinál.
Emellett egyéb különleges képességei is vannak, például: analóg kijelzőszemében, kedves kis mutató mozgása jelzi a bendőjében melegedő víz hőmérsékletét, tejhabot gőzölni is tudna, ha foglalkoznék efféle úri huncutságokkal, sőt egyszerre két csészébe is képes lenne kávét harákolni, amenyiben valaki, netán hajlandóságot mutatna a velem való együtt reggelizésre. (Végülis, kényelmes king size franciaágyam már van hozzá, ami egyébként óriási komfortfokozati ugrás, mind Albatros hevenyészett szivacsmatracaihoz, mind a legutóbbi kéró vendégkanapéjának göröngyeihez képest .)

A hely másik óriás kiváltsága a remekül felszerelt konyha, amiben jelenleg még úgy pislogok körbe körbe, ahogy egy rozsdás sparhelt nézne, egy digitális karakterek sokaságától villódzó indukciós főzőlapra.
Pompás, robotsütő, kontaktgrill, és modern technológiánk egyéb hihetetlen vívmányai támogatják az agglegénység lusta gyorskajamocsarába süppedt, kísérletező kedvű konyhatündérségem rehabilitációját.
Remek dolog ám ez, hisz nem csupán a belemet szeretem, de úgy emlékszem az ételek elkészítése is örömmel szokott eltölteni…
Mégis az utóbbi időben kicsit elhanyagoltam ezt az elfoglaltságot a szinglifőzés gazdaságtalansága, és a magamban étkezés nem túl lélekemelő voltának köszönhetően.
Most azonban a nagyonúj konyhai gadgetek feltámasztották hamvaiból a bennem szunnyadó séf kíváncsiságát és újra teljes mellszélességgel tüsténkedem a konyhában.
Rögtön be is izzítottam a tesztprogramot a megbízható brownie receptjeim idénygyümölcsös változataival…
Úgy ültem végig a műsort, mint a kisgyerek, akit leraknak a képernyő elé csöndbenmaradni.
Amíg nincs bekötve a net, azt hiszem filmek helyett a sütőben készülő cuccok bámulása is megfelelően le fogja foglalni az agyam. (Nem, nem kell ezért engem teljesen hülyének nézni, mivel a “sütőtévézés” nagyban hozzájárul a berendezés alaposabb megismeréséhez.
Ami bizony, minden kétséget kizáróan rám is fér, ugyanis az ebben a témában eddig felhalmozott vezérlési tapasztalataim viszonylag özönvíz előttről valók és jobbára kimerülnek a “nagyláng” vs “takarék” funkciók értő kezelésében, ez a készülék viszont ránézésre inkább tűnik részecskegyorsítónak, mint villanykemencének.
A belső hőmérséklet akkurátus, Celsiusfokra pontos beállításán túl, még kilenc féle módon képes meleget sugározni, levegőt cirkuláltatni, pörkölni, grillezni meg mittudoménmég hogyan bánni az étellel, szóval meg kell tanulnom ügyesen használni, ha ehető dolgokat szeretnék elővarázsolni belőle. Majd ha a mosógép előtt ülve talál rám valaki, ahogy egy teljes előmosásos fertőtlenítőprogramot végigszurkolok a hazai pályán játszó színes alsónadrágoknak a fekete trikókkal szemben, akkor lehet hívni az erős testalkatú fehérruhásokat a nyugistukkerrel meg a muszájkabáttal.)
Felkészülnek a zöldségtorták és pogácsaköltemények!

A hálószoba déli falát szinte teljes egészében takaró, háromajtós gardrobszekrénynek méretei kíméletlen gúnnyal rajzolják körül az öltözködés területén való alacsony igényszintem tárgyi bizonyítékait. A három, egymástól különálló rekesznek csupán egyikét használom, de bendőjében még így is rettentő komikusan mutat a rendelkezésre álló szintek kevesén cincogó ruhatáram.
Még így is, hogy a rendszer illúziójának megteremtése jegyében, térben szétterítettem a repertoárt, külön polcokra csoportosítva a trikókat, alsónadrágokat, téli és nyári zoknikat, stb. Nagyjából olyan szellősen fest a dolog, mint egy háború idején is nyitva tartó élelmiszerüzlet, pár perccel zárás előttre megmaradt készletei. Hiába is telt el a majd egy teljes év, mióta az óceán átlátszó kékjét a hamuszín beton sivárságára cseréltem, és önfeledt meztelenségemet, az urbánus lét, furcsa elvárásokkal teli, divatirányzatok szeszélyes váltakozását, meghatározó tényezőként számon tartó világába gyömöszöltem, de úgy néz ki nem igazán fog rajtam a dresscode átok, a felületes külsőségek alapján ítélés mulyaságához alkalmazkodás nem az én asztalom. A legszükségesebb, kényelmes, praktikus textildarabokon túl egyáltalán nem érdekel ez a játék.
Szóval mondjuk inkább úgy, hogy a berendezés van ormótlanul túltervezve és nem a belerakható holmim kevés.
Legalább lesz hely a porszívónak szerszámoknak és egyéb, a lakás tisztaságának és éppségének fenntartásához hasznos eszközöknek és vegyszereknek, amiket nem igazán tudok hova rakni.

A nyolcadik emelet magassága, az épület “U” alakú elrendezése okán sajnos csak részint teszi lehetővé az ilyen szintkülönbségből elméletileg feltárulkozható panoráma gyakorlati élvezetét, mivel a lakás széles ablakai, mintha csak saját tükörképüket csodálnák a szemközt kialakított embertárolók üvegfelületeiben. (Én ugyan nem vagyok túl nagy rajongója a lakástextileknek így valószínűleg a körüllakók lehetnek majd a leghálásabbak édesanyámnak a függönyadományért, ami megkíméli őket a pucér seggem bámulása okozta lelki traumáktól, ugyanis a nyílászárók tényleg a padlótól kezdődnek, a plafonig érnek és a kis studiólakás teljes Keleti falát beborítják.)
A balkonról azonban látható egyéb is, ha az ember kicsit kihajol a korláton és Dél-DélKelet felé mereszti a szemeit.
Többek között a csepeli csíkosvíztorony és az erőmű vörös-fehér sávos kéménycsokra alatt elterülő “szépemlékű” ipartelep, de a távolban itt-ott felsejlő vízfoltok alapján, egy csipet képzelőerővel és némi jóindulattal még akár azt is mondhatom, hogy Dunára néző erkélyem van.

Szép szép, de azért remélem nem itt fogok – ennél is jobban -megöregedni…