Gyökerek

Sokat töprengtem azon, hogy az óceáni álmok összeomlása után, miért pont ebbe a koszos kis süllyedő országba gondoltam volt jönni, a planéta számos ennél lényegesen érdekesebb, vidámabb és csodálatosabb vidéke helyett. Pedig egyenlőre még a világ többi része nem vált radioaktív, mérgező, nukleáris csatatérré, ahonnan húsrágó zombihordák üldöznének ide, foszladozó kacsóikban forró erőspistába mártott, berregő láncfűrészt lóbálva.
A kérdésre adható felelet komplexitását sokkal nagyobb mértékűnek gondoltam, mint amilyen valójában. Ugyan több dolgot meg lehet tenni az okok eredőjének, úgymint a család, a barátok látása a hosszú távollét után, a speciális honi kultúrára való szomjazás, vagy a gyermekkor emlékeinek kiszámítható biztonsága. Ezek egytől egyig nyomós érveknek tűnhetnek, de
igazából a famíliám tagjai bárhol meglátogathatnak, ( Amit azért nagy duzzogva meg is szoktak tenni néha, mivel általában jobb helyeken igyekszem letenni a plédet az újpalotai ltp festői vonalvezetésű betonblokkjainál.) Az információs társadalmunk technikai vívmányai egyre szélesedő körben teszik elérhetővé a cimborákkal való távolsági kommunikációt, sőt a kulturális vonatkozások is elérhetők így-úgy a világhálón, ( Még ha nem is élhetők át teljes mélységükben, a speciálisan fanyar lokális hangulatok híján.) hisz a mindmeghalás előli négyfalközé zárkózás amúgyis tendenciává tette az élet ilyetén aspektusainak virtuális platformra helyezését.
A kölyökkor és vidám diákéveimnek helyszínei által esetlegesen előidézett ingerületek pedig, mind egytől-egyig, a privát kis limbikus rendszerem révén hívhatják csak elő a múlt lenyomatait, ezt pedig, a hozzá kapcsolódó memóriaegységgel egyetemben jobbára a nyakamon hordom, így általában pont ott szokott lenni ahol én is vagyok, ráadásul némi töprengés árán képes vagyok megoldani az operatív táram átfésülését a bolygó bármely pontjáról, akár anélkül is, hogy bárminemű, csak magyarországon hozzáférhető katalizátort használnék hozzá…
Úgy néz ki tehát, hogy persze az összes tétel fontos lehet valamelyest, de egyenként egyik sem nyom annyit a latba, amiért ezt az ellenséges lábszagú országot kellett volna választanom.
A magamnak is csak később bevallott valódi ok a visszatérésre, sokkalta prózaibb ezeknél, vagyis a marcangoló vágy a magányom feloldására.
Igazából, legfőképpen azért vezéreltek ide vissza az agyam labirintusában villogó kicsi áramok, mert elhitették velem, hogy az egykori szocializációm helyén fogom talán meglelni azt a társat, akivel újra a nyakamba vehetem a világot, és végre megint megoszthatom valakivel az út rengeteg hihetetlen kalandját, amikről – mióta megszakadt a kapcsolatomma kedvenc emberemmel – úgy érzem, hogyha csak magamban élem meg őket, amolyan magányos farkasként, és nincs egy másik lény tükröződő tudata, amiben a minket érő benyomások közös emlékképekké sűrűsödhetnek, ha nincs egy másik csillogó szempár, ami tanúja ezen csodáknak, akkor mindezt, egyedüli lenyomatbirtokosként viszem a sírba magammal, és ettől a furcsa oszthatatlanélmény fílingtől olyan, mintha csak álmodnám az egészet, mintha csak nyomokban léteznék a világban, akár a nehezen kimutatható menyiségű mogyorótartalom elméleti lehetősége a túrórudiban…
A tudattalan mélyebb rétegeiben megszületett vízió, miszerint a bábeli problémák akadályai nélkül folytatható kommunikáció az anyanyelvemen, a felcseperedés idejének és helyének közössége és a mélyre égetett kulturális lenyomatok táptalaja valaminemű garanciát jelenthetnek arra, hogy a társtalálás missziója, itt, a Kárpátmedencében könnyebben sikerre vihető.
A gyakorlat persze szokásához híven rendre rácáfol ezekre a feltevésekre.
A próbálkozásaim tanulsága alapján, hiába is egyszerűbb szót értenem az emberekkel magyarul, hiába tudom, hogy itt, szavaim nyomán pontosabban és cizelláltabban rajzolódnak körül a valójában átadhatatlan gondolatok, mintha másik, később tanult nyelveken szólanék, hiába a beazonosítható korlenyomatok, az unásig ismert, Kelet- Közép-Európa szerte hasonló lokális hatások nyomán formálódott személyiségek, kurva nagy fába vágtam a fejszémet evvel a másikfélkereső projecttel.
Dacára a már említett, érzelmi, és a belsőmben tenyésző további akadályoknak, magamhoz képest egész sok találkozást sikerült tető alá hozni, főleg, mióta nemzetünk fényestekintetű nagyvezére részlegesen megbocsájtotta nekem, hogy egyébként veszélyes vagyok a társadalomra, és a zenei rendezvények kivételével szabad bejárást engedélyezett a kávéházak, múzeumok, színházak, galériák és egyéb kultúrális műintézmények területére.
Legyűrtem és elcsomagoltam magamban azokat a külsőségekkel kapcsolatos fenntartásaimat, amik részint a saját generációmba való illeszkedés képtelenségéből, részint az indokolatlanul magas elvárásaim problémáiból erednek, de ez sem volt elég, ugyanis a beszélgetésekből tisztán kiviláglott, hogy az efféle “csip-csup” aggályoknál, a speciális igényeim okán az eddigieknél sokkalta magasabb falakba ütközöm.
Mégpedig a kötődések és gyökerek áthatolhatatlan masszívumába.
A “nénik” akikkel találkozgattam ugyanis, vagy túl mélyen gyökereznek ide, karrierekkel, ideláncolt perspektívákkal, családi ingatlanokkal, hitelekkel, magyar álmokkal, puha konformizmussal, és egyéb röghözkötő függésekkel, vagy magát a kapcsolódási hajlandóságot is csak a gyökerek direkt mélyebbre eresztésére kívánják felhasználni.
A csalóka módon, közös jellemzőként megjelölt “utazás szeretete”, valójában, csupán biztonságos túristáskodásra való hajlamot takar, köszönőviszonyban sincs, az életmódszerű úton levés kihívásainak megélésével.
Efféle körülmények közt bárminemű viszony kialakítása csak egymás idejének szándékos elpocsékolását jelentené, egyre kevesebb értelmét látom hát, ezeknek a teljesen meddő kísérleteknek.
Mint kiderült ez a kerékkötő a számtalannak tűnő régi buktató közül is kiemelkedik és ráadásul balga módon, egyáltalán nem vettem számításba, pedig elég nyilvánvaló, hogy meglett, kényelmes negyvenesek, nem fognak az első jöttment világjáróTarzan mellé elszegődni Jane-nek, még akkor sem, ha a pandémiás utazáskorlátozás okán viszket a seggük a kimaradt vakációktól.
A borítékolható kudarccal végződő randevúk felszaporodása egyre inkább elkedvetlenített, aztán persze rá kellett döbbenjek, hogy megintcsak én vagyok a hülye, és a hiba alapvetően a módszerembe van kódolva, hiszen az arra legeslegalkalmatlanabb helyen kutatom azt, amit keresek.
Viszonylag sokára esett le, pedig a napnál világosabb evidencia, hogy ha vándormadarat akarsz lelni, akkor nem növényekkel meg egyéb szesszilis lényekkel való ismerkedésre kéne pazarolni a drága időt, hisz a motilitás szerelmesei természetükből fakadóan valószínűleg mozgásban vannak, és csak az úton lehet rájuk akadni, nem pedig ilyen rendíthetetlenül a pannon rögökbe kapaszkodó mocsárierdők mélyén.
Szóval azt hiszem mielőbb a nyakamba kellene venni a világot, mert itt nem nagyon terem számomra babér.

Címke , ,

2 thoughts on “Gyökerek

  1. becsapottagy szerint:

    Átemelte Becsapott agy és hozzászólt:
    CTRL+C CTRL+V

  2. […] hogy mondjuk egy napsütötte tengerparton játszanék a hullámokkal…(Aztán rájövök, hogy miért, és akkor mégjobban elszomorodom, mint aki másodszorra lép bele a saját maga kirakta […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: