TÚLOLDAL

Alig hiszem el, egy étterem teraszán ülök, egy szál pólóban, süt rám a nap, az arcom fedetlen és egy, látszólag a legkevésbé sem munkanélküli, kedves orgánumú pincérlány afelől érdeklődik, hogy mit hozhatna nekem, amivel a szomjamat csillapíthatja…
Idejét sem tudom már mikor éltem át ilyesmit utoljára.

Itt a tavasz és mivel a világ nem lehet örökké egy kockára fagyott fosparfé, úgy nagyon remélem, hogy amint tél tábornok is legyőzetik lassan, úgy az egész pandémiahiszti is csak egy felejthető, rosszul sikerült fejezetté halványul a történetemben. A felszaporodó kellemes impulzusok nyomán a koponyámból is elpárolog az a sötét, megpimpósodott kompótlé, aminek hagymáza rendre tönkreijeszti a monotonitásba csiszolódó hétköznapjaim sorát, és a mosollyal az arcán született ember újra visszakap valamit a régi önmagából…