TÚLOLDAL

Amióta magyarországra evett a fene, lejátszódott azoknak az életmódbeli változásokat magukban foglaló folyamatoknak a szinte tökéletes inverze, amit anno a szigetre való megérkezés váltott ki belőlem…

Előszöris elkezdtek elmaradozni a folyamatos stressz szoritásában vergődő elme kényszeres rituáléi, a két-kétésfél doboz tigrisszofinak megfelelő menyiségű dohánytermék, pár szál örömcigarettává vagy esti dzsointtá szelidült.
A folyamatos esti tivornyázást felváltották a laza délutáni sörök a parton.
A kizárólag némi városi kerékpározással enyhített kitartó testrombolást, úszásra, búvárkodásra és egyéb vízi és szárazföldi sportokra cseréltem, valamint a bőröm hullaszínét kiszíneztettem a nappal, és leszoktam a szemétevésről.
Valamint végül, de mégsem utolsósorban, megtanultam kicsit élvezni az életem…
Nos ez visszafelé már a legkevésbé sem hangzik ilyen vidáman.
Szinte avval párhuzamosan, ahogy újra beszorult a fejem az urbánus zombilét satujába, nagyjából megtízszereződött a cigarettafogyasztásom, heti két alkalommal biztosan kukarészeg vagyok és elkezdtem egyedül is inni, ami eddig az étkezések pohárborait leszámítva egyáltalán nem volt szokásom, fűből is jelentős menyiséget szívok, csak úgy magamban, amit eddig szinte kizárólag társaságban műveltem, nyugtatókat is nyomok és mozgástalanul, döggésápadva megrágom az összes hulladék műkaját, ami az utamba kerül, és megint egy kibebaszott siralomvölgyben tévelygésnek érzékelem a létezésemet. Mindez kiegészülve a kényszerű restséggel, a nemalvással, a sztahanovi munkarenddel, és magánnyal, igazi remek receptúrája az instant rosszulvégződésnek.
Fél év alatt szinte az összes olyan dolgot sikerült rombadönteni, amiben előnyömre változtam az emigráció éveiben.
Mindez, a helyváltoztatás óta időközben elszaladt plusz tíz év súlyával együtt, szemmel látható pusztítást végzett minden szinten.
Úgy tűnik a 19-20 as esztendőre, ami mentálisan széttaposott, még jól megmutattam milyen tizenkilencre lapot húzni, és a büszke huszonegyre a fizikai valómat is a toprongy agyam szintjére reszeltem…
A tegnapi másnaposságtól hasogató reggelen azonban elhatároztam, hogy radikális rendszabályokat kell hoznom, ha nem akarok rövidesen alászállni a sárgaházból szélnekeresztett kannásboros kócik szintjére, úgyhogy, ha ezekkel a regulákkal ki is rúgok magam alól minden mankót, amivel a beteg elmémet megtámasztottam, illetve a közreműködésükkel az idő előtti megőrülésemet próbáltam elodázni, akkor sem tehetek másként, mert ez a lassú öngyilkosság igazából nem szerepel sem a rövid, sem a hosszú távú céljaim között.
Persze tudvalevő, hogy az alkaloidák sohasem segítenek, maximum a feszültség levezetésére jók, és ha az ember felelőtlenül használja őket, még annál is többet tudnak ártani, mint amennyi a fizikai természetükből fakad. Például kitartó fogyasztásukkal akár olyan szintre is redukálható az önbecsülés, amiben még a test megfelelő táplálását is túl felesleges időtöltésnek érzed…Azonban a puha, fájdalomcsillapító zselé nélkül, amibe az elmét képesek süllyeszteni, nagyságrendekkel nehezebbek lesznek a hétköznapjaim…

Szóval mától se cigi, se etanol, se thc, se bogyók, csak testmozgás, elmepallérozás és normális kaja.
Ez lehet, hogy kicsit spártai lesz így hirtelen, de ebben a jelenlegi ritmusban nem folytathatom tovább, mert ez így élet helyett csak a rohanó idő szomorú túlélése, és a kettő az kurvára nem ugyanaz.
(Az egyetlen drog amivel nem az elmémet akarom máshová költöztetni, de mégis szükséges a hétköznapi működésemhez, az a koffein, arról nem is szándékozom lemondani, avval ugyanis csak azt érném el, hogy a munkábajárásom is lehetetlenné válna, és nagyjából olyan délután kettőre teljesen megszűnne a vérkeringésem.)

A legfenyegetőbb, a depressziómmal való eszköztelen szembenézés lesz, hisz ha nem tudom szerekbe mosni, könnyedén túlnőhet azon a kerítésen, ami mögé alkalomadtán még sikerül visszazavarni, akkor meg aztán lesz nemulass. (Már ha a hatósági nemmulatás nem lenne éppen elegendő.)
Őszintén szólva nem igazán vágyom vissza a magzatpózban szűkölő tehetetlen húscsomó állapotába…
Mindenesetre kíváncsivá tesz, hogy akad-e még bennem ennyi erő, vagy már tényleg nincs az a kézifék, ami meg tudna állítani a lejtőn…
Bármihez is kezdtem eddig az életben, abban csúfos kudarcot vallottam, hátha abban az esetben, hogyha valamit csak nemcsinálni kell és nem csinálni, akkor abban hatékonyabb tudok lenni, mint általában.
És reményeim szerint, ébredező Primavera kisasszony D-vitamin dózisai és persze a vizuális és kémiai ingerek zöldárja, ami a természet mirelit mélyálmából való felengedésével szétterül a világon, organikus pótszerei lehetnek a drogoknak.
Hajrá Dávid!
Ennél bíztatóbbat egyelőre nem tudok…