TÚLOLDAL

Azt hittem itt, a Kárpát medencében, ahol ha nem is nagyon sűrű szövésű, de azért valamiféle kapcsolati hálóm mégiscsak maradt, és megértik, ha az anyanyelvemen szólok hozzájuk, kicsit nagyobb eséllyel enyhíthetem a magányom, mint idegenben, ahol az utolsó hónapok sorát, egy furcsa lebegő zárványként éltem a csend kék birodalmának tetején.
Arra persze számítottam, hogy a régi kalandok nem megismételhetők, ennyire azért nem vagyok naív. (Egykori szeretőim boldog többgyermekes családanyák lettek azóta, egyesek, hozzám hasonlóan rég maguk mögött hagyták ezt a süllyedő országot, – és még csak nem is volak olyan hülyék, hogy visszatérjenek, ahogy én tettem – néhányan közülük pedig egész egyszerűen csak halottak, ami ugyancsak megnehezíti az elszakadt fonalvégek esetleges felvételét.)
De arra, hogy a messzi óceánon ringatózó bárka elszigeteltségét, egy kétmillió plusszos lélekszámú metropoliszba is sikerül átemelni, arra aztán végképp nem voltam felkészülve.
Amenyiben igaznak fogadjuk el azt a kijelentést, miszerint az Homo sapiens sapiens társas lény, úgy ezt a jelenlegi helyzetet, leginkább a sivatagba, barlangba vagy egyéb, jobbára a humán jelenlétet nélkülöző helyekre visszavonult bolond aszkéták életviteléhez tudnám hasonlítani.
Mindezt nem lehet kizárólag az állítólagos pandémia visszaszorítására bevezetett bölcs korlátozások számlájára írni. Bár tagadhatatlanul hint egy-két ifaplatónyi homokot a gépezet olajozott fogaskerekei közé, hogy egy szórakozóhelyen vagy egyéb kulturális műintézményben való, oldott hangulatú személyes ismerkedés helyett, az ilyesmi, most a lényegesen lélektelenebb virtuális platformokra szorult vissza. Ezek pedig a valós térben zajló kommunikáció instant feedbackjéhez képest leginkább a vaktában tengerbe hajigált palackposta üzenetek terítéséhez hasonlítanak. Ráadásul azon, százalékos arányban egyébként rém rosszul teljesítő “csetrandiknak” a bonyolítása, amelyek esetleg képesek valódi hús-vér találkozóvá evolválódni, és boldog békeidőben mondjuk egy kávéházi szegleten, nyélbeüthetőek lennének, azoknak jelenlegi alternatívájaként csak a munkavégzés utántól hétharmincig havasesőben andalgást vagy az “úgysincshovamennigyerefelhozzám”, sokak számára, elsőre talán visszatetsző direktmarketingjét tudom felajánlani.
Ezen felül nem teszi könnyebbé a társas kapcsolatok elindítására való törekvések realizálását, ha egy használt műtősmaszk takarásában, kétméteres távolságból pislogunk egymásra. További nehezítés, ha a mérleg felém eső serpenyőjébe csak, egy valós egzisztencia nélküli, erősen introvertált, mizantróp, depressziós személyiséget tehetek, aki ráadásul mérsékelten impozáns fizikai megjelenésű, cserébe viszont nem éri be akármivel.
Mivel a társkereső applikációk zöme, fenotípusos kifejeződés alapú vizuális szelekción alapul, így a jóképűséghez való korlátozott hozzáférésű egyedek, a pole-pozícióból indulókhoz képest jelentős hátrányból kezdenek a játékban…
De persze nem csak én nem vagyok matyóhímzés.
Nézem ezeket a nőket a decens kis kosztümjeikkel, a törpesarkú kereszténycipőjükben, smink fölé rántott digitális blur effekttel az arcukon, (kinek milyen szintet enged a mobilkészülékébe pakolt képalkotórendszer fizimiska egyengető algoritmusa: a puha szenet vagy pasztellkrétát használó lusta snellportrésok, ujjal maszatolt rajzaihoz hasonlótól, egészen a teljesen strukturálatlan homállyá higított vonású plazmapacákig, amiből csak a program által mangásra növelt, kontúros szemek világítanak kifelé.) és úgy érzem magam, mintha a szüleim évfolyamtársaival készülnék bingózni menni.
(Soha nem voltam híve azon női praktikáknak, amik a természetes vonásokat, szerintük elfedő vagy legalábbis hitük szerint pozitív irányba módosító festészeti technikákban öltenek testet. Úgymint, a ráncok alapozómázgával és egyéb csuszpájzokkal való kiglettelése, a szarkalábak különböző színű pigmentekkel történő telibesatírozása, a szemek monokliszerű fantáziasziluettekkel való körberajzolása, az ajkaknak egy Ogcocephalus darwini hasonlatosságára való kiszínezése vagy a megritkult eredeti helyére tetovált, Mc Donald’s embléma alakú szemöldökök cirkuszi mulattatókat idéző szomorúsága. Úgy tűnik, ezen szánalmasan átlátszó, és számomra visszatetsző fortélyok alkalmazási intenzitása, az élet felezőpontjától a vége felé mutató időszakban csak súlyosbodik és egyre kétségbeesettebb mennyiségi és minőségi aránytévesztésekbe hajszolja a felhasználóit.)

Tudom nem teljesen PC ilyeneket kijelenteni, de még a politikai inkorrektségnél is lehangolóbb realizálni, hogy a nemzedékemnek azon szomorú maradékához tartozom, ami a gyorsan elkelő prémium kategória után hátramaradt a piacon, ahhoz a minőségében másod vagy harmadrendű áruhoz, ami vagy nem kellett eddig se senkinek vagy egyszerhasználatos, eldobható és könnyen pótolható hulladékként kezelték.
Szerencsére ebben a csökkent értékű ligában, még a rútság hendikepjével startvonalhoz állóknak is leesik azért egyszer-egyszer egy “szivecske”…
Ritka alkalom az ilyen, szóval akkor is írni szoktam nekik, ha igazából nem is tetszenek, hátha meg tudnak győzni valahogy…
Ez sajnos eleddig még egyiküknek sem sikerült.
Hiába is próbálom a megjelenési hiányosságokból adódó aggályaimat erőből ignorálni
ilyenkor jön ugyanis a második szint, vagyis, gyorsan megbizonyosodni felőle, hogy az elképzelt equilibrium fenntartásához elengedhetetlen érdeklődési körök nincsenek-e fényévnyi távolságokban.
Ezekről jobbára kiderül, hogy, de, bizony kurva messze állnak egymástól.
(Ha véletlenségből mégis akadna valami bíztató egyezés, akkor gyorsan kibukik, hogy mellette egyedül nevel két apró gyermeket, hitgyülis, Ákost hallgat, vagy csak nyersvegán lélekcoach-angyalgyógyász, aki allergiás a dohányfüstre, és mindennek a tetejébe Kis Rooz Ilona a kedvenc művésze.)

A görcsös próbálkozások kudarcai lassan, de biztosan kirajzolják a feloldhatatlan problémák formáit. Egyrészt a helyzet az, hogy a Peter Pan komplexusom alapjaiban dug botot a küllők közé.
Elég tré negyvenkétévesen is avval küzdeni, hogy az esztendők halmozódása ellenére belül, a magszemélyiségem elfelejtett megöregedni, tinédzser maradt, és erre a kisfiúra nem csak, hogy kurva nagy ez az életnek nevezett kabát, de ebből a nézőpontból generációm női képviselői leginkább néninek meg asszonyságnak látszanak. És hát azt a tényt is érdemes figyelembe venni, hogy a nők zöme, ha van rá mód, nem feltétlenül ilyen feltételekkel óhajt gyereket vállalni.
Ráadásul napra nap konstatálni a tényszerűségét, hogy az agyamban tobzódó időanomália, nem rendelkezik akkora gravitációs torzítással, ami az általában csak rideg rögvalóságnak becézett térben is éreztetni képes a homokórastoppoló hatását, vagyis, ahogy az a pszichés bugoknál lenni szokott, sajnos medveállatkarúgásnyit sem módosítja az egyre inkább elhasználódó hardverem műszaki állapotát.
A kopaszodó bácsi mélyéről kifelé pislogó srác nem igazán tud mit kezdeni evvel a korosodó porüvellyel, sem a korosodó porhüvely női kortársaival.
És hát bizony hiába jó dolog a fejlett szépérzék meg a magas elvárások, de hát ugye kettőn áll a vásár én meg nem igazán vagyok olyan, mint a jó kéményseprő, vagyis erősen látszik rajtam a korom.
Ami a foncsoros üveg túloldaláról viszzatekint rám, avval ha nem élnék együtt negyvenkét éve, akkor így ránézésre nem biztos, hogy a: “Hejj de szívesen megismerkednék vele” lenne az első gondolatom, de valószínűleg a második sem. (Általában kerülöm a tükörbenézés lehangoló aktusait, de a meló végeztével, mikor megmosom az arcomat, megelőzendő a túl sok Rambófilmet nézett TEK- es utcai megjelenést, néha bele kell pillantanom, hiszen a munkakörülmények erősen hajlamosítanak az üregi ork outfithez szükséges intenzív maszatosodásra.)
A látvány alapján ugyanis még nagyobb mértékűnek tűnik az időeltolódás, a belvilági lurkó és a húsköpeny állapota közt, hisz az afrikai nap közel merőleges szögű perzselő fényterhelése és az óceán sótartalmának kíméletlen desszikkáló hatása nem csak durván felcserzette a bőröm, de a mimikai ráncok profilvésőjét is jóval mélyebbre ütötte, mint az egy ilyen korú embertől elméletben elvárható lenne. A hajkoronám ugyan sosem emlékeztetett a trópusi esőerdők dús, élettel teli burjánzására, de az elmúlt két év belső örlődései nyomán, ahol nem hullott ki teljesen, ott szépen be is deresedett a maradék keratinállomány.
A holttá sápadt testemen, meleg színként, csak azok a makacs hiperpigmentációs foltok maradtak meg, amelyek ugyan eddig is ott voltak, csak ezidáig elfedte őket a ráktérítőközeli éghajlat mostanra teljesen elpárolgott árnyalata, ezektől a szétfröcskölt barna pecsétektől igazi, elfekvőből integető aggastyán hangulat költözött a mellső végtagjaimra feszülő pergamenszerű felhám felületére. Ez az összkép, a polírra kopott koponyatetővel és a Horst Tappertnek ikonikus tekintetet kölcsönző alsó szemhéjakat büszkén kenterbe verő utazóbőrönd méretűre hízott táskák együttesével, egy igazi elhasznált homeless roncsaira emlékeztet.
Az a fura, hogy mindennek a viszolygásnak a gyökere nem a hiúságban keresendő, hiszen valójában elég nagy magasságból teszek a megjelenésemre, csak hát a fránya korrral járó természetes hanyatlást és ebből következő pusztuló kinézetet, mint hátráltató tényezőt nem árt számításba venni, amennyiben az ember kicsapja magát a húspiacra és biztosan nem a hatvanas divízióban akar pecázgatni.
A valódi zavart inkább a súlyos időbeli asszinkron okozza, ami értelemszerűen csak rosszabbodni fog és a dolog természetéből fakadóan nincs feloldása, maximum az, ha valahogy sikerülne belűlről is szépen hozzávénülni a lerohadt testemhez, és úgy látni, szagolni, érezni, gondolkodni, ahogyan azt a felnőtteknek így ötven felé illene, de ha ennek az eltolódásnak az elmúlt két évtized alatt sem sikerült, nem, hogy kiegyenlítődnie, de akár csak jottányit is közelednie egymáshoz, akkor relatíve kevés remény van rá, hogy most csak úgy hirtelen bekövetkezzék.

Sajnos nem csak a világjárvány suta regulái, a fránya külcsín, meg a kommunikációs gátlások és a gyermeki múltbatapadás pszichés horgonyai a kapcsolatlétesítés kerékkötői, de azt hiszem érzelmileg sem vagyok igazán kész a kontaktusépítésre.
Ugyan két esztendő viszonylag hosszú idő, de úgy tűnik nekem mégsem volt elegendő, hogy a belvilágom szétbarmolódott romhalmazát hangulatos kis zen kertté gereblyézzem.
A fontosnak gondolt párkapcsolatok lezáródásának ügyes kezelésében eleddig sem jeleskedtem igazán, ami az idáig felhalmozódott tapasztalatok alapján arra mutat rá, hogy minden esetben az adott viszony fennállásával nagyjából azonos vagy hosszabb időszakra volt szükségem a hozzávetőleges érzelmi regenerálódáshoz, és ez minden egyes alkalom után lassabb, nehézkesebb és egyre részlegesebb rehabilitációs eredményt vont maga után. Így, ha most egy tizenegy éves periódussal kényszerülök számolni, akkor a férfiak idővel arányos elhalálozási mutatóit feldolgozó statisztikák átlaga alapján még az is erősen kétséges, hogy a várható maradék életidőm elegendőnek bizonyul-e majd arra, hogy újra kicsírázzon bennem a bizalom. Az ember, amint öregszik, szépen lassan tudatosítja magában, hogy az órák kegyetlen leketyegésével egyenesen arányosan, egyre bővül azon igények sora, amik beteljesítésére már nem lesz többé lehetősége, de a nehézségek ellenére egy egészséges románc kialakulásának esélyét egyenlőre még nem szeretném mondjuk az óriás műlesiklás olimpiai bajnokává válás eshetőségével azonos polcra tenni.
Szóval nem állíthatom, hogy igazán rendben volnék, de közben meg a napnál világosabb, hogy a magány percről percre vékonyabbra reszeli a köztem és a valóság között imbolygó delikát kis függőhíd rozsdalepte sodronyait.
Az eddig befutott életpálya karrierívének alacsony szögtartományát figyelembe véve, az évtizedekben való okos kalkulálás sem tartozik az erősségeim közé, így ha mégis ilyen távlatokkal kell bíbelődnöm, akkor szinte borítékolható, hogy nem lesz türelmem kivárni a restaurációs folyamatok organikus lezárultát.
Ha viszont a vágy kényszere vakmerő módon, a jelenlegi, romokban álló emocionális konstrukcióval sodorna bele valami új kapcsolatba, az még optimális lefolyás esetén is egy nyílzáporban álló lufiárús sebezhetőségével ekvivalens kiszolgáltatottsági faktorral súlyozná a próbálkozást. És tisztán érzem, hogy egy következő csapást már nem volna képes helyrehozhatatlan mentális károsodás nélkül kiállni a rendszer.
A ” veszélyesen élés” és a messze nem makulátlan szerkezeti integritás védelmére foganatosított biztonsági játék közti dilemmára, valószínűsíthető, hogy nagy befolyást fog gyakorolni a közelgő hőmérsékletemelkedéssel egyidejűleg, a téli takarásból kibontakozó női testek által generált vizuális szőnyegbombázásnak, a tavasz megszokott hormonháztartásbeli változásaihoz hozzáadódó fiziológiai hatása.
Vagyis lehet rá számítani, hogy a szorgos kis Leydig sejtjeim hamarosan egy nagy adag, lángolva üvöltő androgén kocsonyává változtatják a véremet, ami pedig nem nevezhető a legideálisabb körülménynek a helyzet racionális kezelésére.