TÚLOLDAL

A gázolós lábabadozásban az a vicces, hogy egyszerre fáj mindened.
Szerencsére ott még nem tartunk, de valami ilyesminek képzelem a végstádiumos öregséget, amikor egyetlen zsanér sem fordul már hasogató nyikorgás nélkül és minden építőelemnek súlyos, sajátos érzete van, ahogy sajog benne az idő…
Ilyen körülmények között a szimpla rutinfeladatok egésznapos elfoglaltsággá szélesednek, háromnegyed óra alatt fő meg a kávé, egy zuhanyzás órákat emészt fel, minden művelet komoly logisztikai tervezést igényel.
Még csak léhán heverni is kimerítő, hiszen kész fejtörő olyan pozíciót találni, amiben nem nehezedsz azon testájadra, melyek érintésre színpompás mintákkal firkálná össze a retinádat, de belátható kényelmi szempontok okán, a cirkuszi kígyóemberek vagy keményvonalas jógik mozdulatait is kerülni igyekszel.
Mire sorra veszed, hogy az egyes húzódások, zúzódások, repedések és az ezek kímélése okán kialakuló ellenoldali vagy egyéb izomlázak, zsibbadások hálózata miként hálózza be a szervezeted és kényszerít komikusabbnál komikusabb mozdulatokra, lemegy a nap.
A nehézségek ellenére, ez is, mint minden szokatlan szituáció, telve van az érdekességek özönével, ha az ember nem rest figyelni a részletekre.
Szép nézni, ahogy az összezúzott felületek változtatják az állagukat és a spektrum színei olyan árnyalatokban és kombinációban jelennek meg, majd oldódnak egymásba rajtuk, amikről legkevésbé sem gondolnád, hogy élő emberen lehet velük találkozni.
Mint például az egyik nap feszes combizom, ami nem pont úgy feszes, mint egy pukkadásközelire fújt luftballon, hanem valahogy sokkal tömöttebben, plasztikusabban, akár egy békésen szunyókáló anakonda, aki álmában épp egy komplett tapír megemésztésével foglalatoskodik és csak őrlángon lüktet benne az élet. Mindez a koraőszi erdő színkombinációival illusztrálva.
Ez a puffatag formáció, kis idő elteltével, a napokra hűtőben parkoltatott guacamole megbőrösödött felszínű krémességébe csap át, ami ráadásul Caspar David Friedrich festőpalettájának öltözött farsangon.
Aztán a bíborok, mélykékek, és lilák, amik óvatosan terjeszkedő sárga mezőkbe elegyednek.
Ó, azok a lilák…
Csak a gerincvelősztrádán végighasító kisülések ne járnának hozzá csomagban, amik spontán tüzérségi támadást intéznek az agykérged ellen minden óvatlan mozdulatra.
Persze lassacskán adagolva szinte mindenhez hozzá lehet szokni.
Megtanulsz óvatosan moccanni, először darabosan, mintha zárlatos robotok marionettfigurája lennél, aztán kénytelen kelletlen pontosítja az agy valamelyest a szervezetedről alkotott virtuális tervrajzot, és olyan izomcsoportok tudatos vezérlését alakítja ki, amit az anatómiai tanulmányaid alapján nem feltétlen tartanál kivitelezhetőnek. A műveletek összecsiszolódásával olajozottabbakká lesznek a rögös rezdülések is, és miként a vízmelléki türelembajnokok egyensúlyoznak tojásdadon billegő kavicstornyocskáikkal, lassan te is kifejlesztheted a testsúlyelosztásod egy egész kacifántos változatát.
Idővel persze a toronyban megunják a folyamatosan szirénázó ingertüzijátékot és minha egy inverz limitert használnának, lelhalkítják a
bizonyos határérték alatti szokásos fájást, tompa zavaró fehérzajjá változtatva azt, amitől ugyan nem szabadulsz többé, de mégsem olyan tolakodó, hogy ne lehessen vele együtt élni.
Ezekhez pedig hozzá idomulsz, hisz tudod, hogy ha meg is javulnak valamelyest, részleteiben halálodig veled maradnak, az ilyen örök vendégekkel meg akkor is jó jóban lenni, ha a dolog természeténél fogva nem igazán őszinte tőlük a mosolyod és társbérlet nem a kölcsönös barátságon alapul. Amennyiben, szerencsés módon, a felmenőid génállományából sikerült olyan kombinációt örökölni, ami képes a szervezet önregeneráló képességét a nagyátlag szintje felett tartani, – ami ebben a rozsdásodó korban már egyenesen vámpírokat megszégyenítő sebességűnek hat – akkor is érzed, hogy ennek a mechanizmusnak mik a fizikai és biológiai korlátai. A fájdalomküszöb feltornászása és a heveny ingerületekre való rezzenéstelen mimikával való reagálás, sajnos nem kivitelezhető pár nap leforgása alatt, de ha már születéskor nem mellékelnek a biorobotokhoz használati útmutatót, akkor kiváló alkalom, az “emberi test kezelése és karbantartása” nevezeű, élethosszig tartó tanulmányokban való elmélyedésre, és némi szintlépésre a fejlettebb vezérlés témakörben…

Még ha nem is a legkellemesebb időtöltés a szerkezeti károsodás mértékének analízisével és negatív hatásainak csökkentésével bíbelődni, jelenleg, mint egy háborús készültség alatt eltávot kapott sorkatona élvezem a kényszerszabadság idejének pillanatait. Sajnos a fejemben lakó, gyűlölt “kopaszcenzor” már az órájára mutogat és a gazdasági főosztály kimutatásait lobogtatva figyelmeztet az egészségügyi “henyéléssel” töltött napoknak a menekülési tervet sújtó financiális következményeire.
Evvel újra és újra rádöbbentve arra, hogy a jelenlegi világunk tempója a legkevésbé sem kompatibilis a dolgok alapos megfigyelését céljukul kitűző folyamatokkal, szóval ha továbbra is ilyesmivel szeretnék foglalkozni, akkor nem szabad többé csatlakoznom a külvilág fejvesztett rohanásához, és legalább annyira, de inkább jobban eltávolodni tőle, amennyire a szemlélődő életmód fenntartása ezt megkívánja!