TÚLOLDAL

Hát véget ért végre ez az év is.
Mondjuk nagyon itt volt már az ideje!
Ugyan nem gondolnám, hogy a központi csillag körüli csellengésben beteljesített “karika” és az újabb kör lefutásának rajtvonalánál celebrált rituálék, vagy egy mesebeli csodarabbi állítólagos születéséhez igazított időskálánkra szórt háromszázhatvanötnapok gyarapodása bármenyiben is képesek lennének a földi események folyásán módosítani, (Természetesen azon az elhanyagolható változáson kívül, hogy az emberiség jelentős része ébred hasogató fejfájással az új esztendő hajnalán, és ez tán leköti őket annyira, hogy talán kevesebb kedvük van pár óráig egymást gyilkolászni, ceteket mészárolni vagy bébifókákat szögesléccel agyonverni.)
de ha már ilyen szépen hagytuk, hogy egy anyagcserével sem igazán rendelkező mikroszkópikus féligélőlény, egy teljes periódusra elvonja a figyelmünket az antropocén egyre súlyosbodó kihívásairól és nagy mamlasz tehetetlenségünkben végignéztük, ahogy felelős vezetőink rém hatékonyan elszegényítették és hisztérikus őrületbe hajszolták a földi társadalom egy jelentős részét, amit az elődeiknek, ilyen gyorsan, még csak háborúszervezéssel sikerült elérniük, akkor lehet hogy mégis a leghelyesebb, ha évszámok változásának fiktív pszeudohatalmába vetjük minden bizodalmunkat, és abban reménykedünk, hogy majd a huszas évek biztos megoldást hoz az összes égető problémánkra…

A szilveszteri mulatság után, este kilenckor ébredtem fel a műterem kanapéján, és annak ellenére, hogy az elfogyasztott pálinkák galádul túszulejtették a délelőttbe csapó éjszaka utolsó emlékeit, az ilyen esetekben kalkulálható macskajaj erősségének töredékével kellett csak szembenézzek.
Ez vagy annak a fűszeres keleti eledelnek köszönhető, amit a hagyományos lencsésvirsli menü kiváltására főztem az este, vagy – amivel nem szeretnék számolni – hogy a szervezetem kezd hozzáidomulni a “haza” térés óta egyre csak rosszabbodó “lelkiállapotom” javítására, hasztalan eszközölt berúgások, alkoholbeviteli rendszerességéhez.
Körbelül három órán át pakolásztam és ténferegtem, amíg a középsúlyos másnaposságnak, az ADHD-s élőhalottakat is megszégyenítő összeszedettséggel koreografált mozdulatai viszonylagos rendet kényszerítettek, az eleinte, egy friss bombatámadás jeleit magán viselő helyiség összképére.
Már az üres műtermben is volt egy kis világvége hangulatom, de mikor éjfél körül rászántam magam a kerékpárra pattanásra, akkorra egészen elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy én maradtam egyedüli élő ember ezen a bolygón.
Utoljára a nagy karantén idején volt hasonló érzésem, amikor a horgonyhelyemről már napok óta nem láttam semmi mozgást a parton. Ez most mégis félelmetesebb volt egy kicsit, hisz ezúttal nem egy némiképp imbolygó, de mégis rögzített pontból szemléltem egy lakásokba kényszerített pöttöm halászfalut, hanem tizenhárom kilométert tekertem aktívan, egy metropolisz bel és külvárosain keresztül. Hiába tudtam, hogy ott fekszenek a kis dobozaikban a ronda függönyeik meg az ablakra akasztott karácsonyi égősorok mögött, mégis didergető volt, a magányosan váltakozó közlekedési lámpák fényével megvilágított és a városban szinte soha nem hallható csend fülcsengésével kísért üresség.
Aztán elkezdtem élvezni az utolsó túlélő hangulatotot, és pont úgy vezetni, ahogy azt az autósok társadalma feltételezi a kerékpárosokról, padkától-padkáig, szép íves vargabetűket róttam a sávok közé, a nemlétező forgalommal szemben vágtam át széles útszakaszokon, egykeréken gurultam át a Hungária körút piros lámpáin, (és még ennek ellenére sem sikerült, akár csak egy nyavalyás rendőrautót is előcsalogatni, pedig azok aztán jönni szoktak, főleg ha nincs rájuk szükség.)
Mikor hazaérve leültem a gép elé rajzolni valamit erről a tanulságos esztendőről, akkor már nagyon szerettem volna másnap úgy ébredni, hogy tényleg a fajom utolsó hírmondója vagyok a földön.
Sajnos reggel már ott nyüzsögtek mindenhol a kis Homo sapiensek, szóval mégsem valószínű, hogy az előzőnél sokkal mókásabb lesz ez a kétezerhuszonegyedik…