TÚLOLDAL

Kicsit elhanyagoltam a blogot, bár mentségemre legyen, hogy egy ideje elnyeltek Csepel legmélyebb bugyrai, vagyis belekényszerültem a városi emberek sztenderd hétköznapi rutinjaiba. Akinek a bugyrokról esetleg a pokol jutna eszébe, az külön viccesnek találhatja azt a kis áthallást, miszerint, a ***** ********* korlátolt felelősségű társasághoz szegődtem kulimunkásnak, ha úgy tetszik bérszobrásznak vagy hangzatos kifejezéssel élve művészeti kivitelezőnek.
Bár leszámítva azt az apróságot, hogy pirkadat előtt járok be, és napszállta után végzek, ezért nem igazán találkozom természetes fénnyel, (A javasolt fogyasztási idő letelte után, kakaóvaj által kivert testű, olcsó tejbevonómasszából öntött csokimikulások, világosbarna árnyalatát, amit tíz évig a bőrömön viseltem, mostanára felváltotta, a fátyolos felhám alatt felderengő vénák begeges tónusa, vagyis a vízbefúlt albínók kékesfehérje. Mondjuk ehhez nem sok köze van a melónak, hisz enélkül is súlyos ruharétegek alá kéne rejtőzzek, a nullaalapú grafikonon nehezen ábrázolható celsiuszfok eloszlás okán, ráadásul a csillagunk sem nagyon bújik ki a hamuszín felhőpaplan alól, szóval a melanin ígyis-úgyis bomlik bennem, ha korán kelek ha nem. Ahogy a fák is elveszítik nyári díszeiket, az én szemem harsogó zöldje is, a téli esők után visszamaradó, saras pocsolyákban tükröződő, szürkéskoszos ég színére fakult, ezt csak azért bánom, mert ez volt az egyetlen dolog, amit szerettem a tükörből visszapislogó képben, de úgy fest ez is velejárója ennek a hullámvölgynek.) nem nagyon lehet okom panaszra. Fedél van a fejem felett és van melóm, ezek pedig egész nagy szónak számítanak ebben a szisztematikusan tönkrebaszott világban.

Amióta a munkábajárást kénytelen vagyok a korahajnali órákra időzíteni, úgy érzem magam, mintha valaki más LSD-trippjét élném.

A hajón jóformán mindíg keltem a nappal, nem csupán azért mert szerettem a pitymallat fényjátékát és így a reggeli úszás alkalmával még elcsíphettem, ahogy a vízalatti lények éjszakai műszakja visszavonul és átengedi a helyet a nappal aktív entitások tömegének, de elejét vehettem a kellemetlen ébredésnek, amit az afrikai nap hevétől kemencévé változó kabin hőmérséklete mérhet az emberre.
Hát itt legalább, fikarcnyit sem kell tartanom attól, hogy a meleg fog kiverni az ágyból.
Ráadásul a sziget földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően a hajnal, mint olyan, sokkal később kopogtatott be az ember álmaiba, mint itt a Kárpátmedencében. Ezért evvel a munkával kicsit meg kellett erőszakolnom a bioritmusomat, és a kényelmesen tik-takkoló biológiai órámat egy hangosan csörgő-zörgő csatavekkerre cserélni.
Amióta magyarországra érkeztem, borzasztó szarul alszom, csak rángatózva forgolódok egész éjjel, mint egy szénkefés villanymotor. (Először azt hittem, a bárka bölcsőringás szerű imbolygását hiányolja az idegrendszerem, de ezt a magyarázatot a harminc napon túl sem gyógyuló inszomnia után kénytelen voltam elvetni, hisz ennyi idő alatt elviekben mindenhez hozzá lehetne idomulni.)
Ez kombinálva avval a ténnyel, miszerint az éjjeli bagolyság negyvenéves rutinját viszonylag nehéz kigyomlálni, vagyis éjfél előtt akkor sem tudnék aludni, ha fegyverrel kényszerítenének, cserébe háromnegyed ötkor kelek, így még ideális szundítási körūlmények esetén sem lenne túl sok alakalom pihentetni a recsegő porhüvelyemet.
Mivel az adaptáció, így az ötven felé már nem megy olyan villámgyorsan, mint a fiatal szervezetek esetében, ezért a hajnali kelés, a beinjektált jelentős koffeinmenyiség ellenére is csak részleges eredménnyel jár és a percepció sokáig megreked a valóság és az álmok látomásos birodalma közti senkiföldje káprázatingoványában.
Az asszociációk, amik az ébrenlét óráiban csak amolyan gomolygó gondolatvattacukor szövedékek formájában lüktetnek a koponyaűrben, ebben a furcsa féléber állapotban filmvetítészerű, színes-szagos víziókkal egészítik ki az érzékszervek idegpályáiról befutó ingerek áradatát.
Tulajdonképpen egész ütős videoklippeket hegeszt a félig alvó agy, a kül és belvilág határmezsgyéjére.

Már amikor hű reggeli harcostársam és fegyverhordozóm – valamint személyi trénerem – “Dr. Szarvasi”, forró belsejéből előharákolódó pár kortynyi barna nedűt felhörpintem ( Szarvasi szerint ez a mennyiség, egy helyett, négy személy kávéigényét volna hivatott kielégíteni.) elkezd zakatolni a vetítőgép. A konyhapult márványmintái a kezemre tekerednek és a szőnyeg rojtjai megnyúlva hajladoznak a lábaim irányába, mint az óceáni aljzat homokjának rejtekéből kifelé ágaskodó spagettiszerű angolnafélék
(Heteroconger hassi, avagy spotted garden eel, asszem nekik és még számos egyéb tengeri sorstársuknak, érdeklődés hiányában nem jutott magyar név.) serege próbál az ágy, még meleg nyugalma felé visszairányítani, de mentőakciójuk nem jár sikerrel.
Jéghideg zuhannyal kísérlem meg letörölni a realitásra rakódó mentális szennyeződést, de egy használt dingókutyavesét sem ér…
Nemsokára már Arthur Dent vagyok és rögtön az ismert világom teljes megsemmisülése után, egy szoros vogon hónaljba csípődve vonszolódom egy sötét folyosón, hogy az űr fagyos hidegébe vessenek…
Különféle gyengébbnél gyengébb stratégiákkal próbálom feladatától eltántorítani a döngő léptű földönkívülit…

Az ellenállás értelmetlen!

Lassan vonódom le a felvonóval és ahogy a légzsilip ajtaja feltárul, kiszippant a kényszer a kozmosz lokális ürességébe. Újpalota telepi nihiljét jótékonyan borítja be a nedves feketeség, nincsenek emberek az utcán, háborítatlanul baktathatok, a forgalom híján csak rutinból váltakozó rendőrlámpák irányába.
A ködszitálás hűvös nyákja beül a kapucnim alá is, érzem, ahogy meglazítja a húst a csontjaimon, és homokot hint az ízületek delikát siklócsapágyainak felületére.
Kisvártatva elered a permetező eső, egyedül várok a végállomáson, illetve ahogy körbenézek azt veszem észre, hogy közvetlenül mellettem Totoro áll, a hatalmas, puha erdőszellem.
Dús szőrméjét vakargatja öles karmaival, biztos a sorházak mellett szaladó Szilas patakot szegélyező fák közül került ide.
Megosztanám vele az ernyőmet, ha lenne olyanom, de nincs túl sok időm ezen gondolkozni, mert már farol a fordítónál az expressz 133-as.
Narancsosan izzó kijelzői és fehér lámpái, sárga fénykévéket vető szemekké olvadnak össze, tizenkét lábán beugrálva felkapja mellőlem a bolyhos animefigurát és elviharzik, csupán a hátára kötött egerek pirosan világító gombszemeinek fénypászmái, húznak hosszú csóvát az éjszakában.
Nekem nem jut macskabusz csak Ikarusz, ami viszont kísértetiesen üres. A pilóta lecammog kávézni.
Ahogy leállítja a járművet, a leeresztő légrugók olyan keserveset szusszannak, mintha valakinek az utolsó lélegzetét hallanám, ettől vagy húsz centit össze is esik a vas, mozdulatával talán a fáradtságomon próbál osztozni. A vezető csak most veszi észre, ahogy ott ázok a zárt ajtók előtt és mekönyörülve rajtam visszaballag a kormányhoz és nyithatóra kapcsolja az elektromos kapukat, így elfoglalhatom a helyemet a kakasülőn, az ablak mellett, a hátsó fertályban.
Ez a kicsit kiemelt pozíció biztosítja, hogy senki ne lehessen a hátam mögött, mégis beláthassam az egész belső teret és a kerékfelettiség okán kellőképpen pattogós utazást is ígér, hogy ne legyen módom elbóbiskolni az út során.
A járat megrázkódik, ahogy a visszatérő sofőr ráadja a gyújtást, felbőg a motor, az ajtók sziszegve bezárulnak, most már késő lenne visszafordulni és beteget jelenteni.
A belváros felé haladva egyre több lesz az utas, megállóról megállóra sűrűsödik a massza, izolált kis sarokhelyemről tanulmányozom őket, mint valami természetfilmes.

Nem teljesen új ez a dolog, hiszen végülis ebben a környezetben szocializálódtam, de a jóformán meztelenül a természetben éldegélés teljesen más típusú kihívásai, szédületes sebességgel radírozzák ki a feleslegesnek tűnő emlékeket, vagy legalábbis a memóriaspájz poros felső polcára száműzik őket, így szinte egy másik bolygó szülötének kíváncsiságával, furcsálkodva próbálom felfejteni a városi társadalom érdekes kis sajátosságait, például az urbánus dresscode különféle változatainak szabályrendszerét.
Vannak egyedek, akiknél a kontinentális tél beálltával megjelenő időjárási sajátosságok szemmel láthatóan sokkal kevesebbet nyomnak a latba, mint, hogy az aktuális “herd fashion” attribútumait magukon viselve fejezzék ki egyéniségüknek azt az aspektusát, ami a kontrolált tömegízlésben való feloldódásban nyer igazán értelmet.
Ékes példája ennek az, a matériájában ugyan széles spektrumon mozgó, de összességében mégiscsak eggyenpantalló, ami leginkább az alsó végtag főbb kapcsolódási pontjainak tüntetőleges szabadon hagyásával válthatja ki az ortopédusok elismerését, így télvíz idején.
Fontos a leggings, avagy ékes magyar szóval a cicanadrág, tapadós, testresímulós jellegéhez alkalmazkodó fazon, bár ez, opcionálisan lehet az ülep tájékán esetleg teleszart mackónadrág szabású is. Lényeges továbbá, hogy a méretválasztásnál úgy kell eljárni, mintha az a nagynéni vásárolna neked, aki süldő gyermekkorodban látott utoljára, vagyis a nadrág csak annyira legyen hosszú, hogy végetérjen valahol nem sokkal a lábikra alatt, de olyan formán ám, hogy a szűk szára ne biztosítsa jobban a vádli vérellátását, mint egy vadászpilóta “G”ruhája, nagyjából kilencszeres gyorsulási terhelésnél.
A legfontosabb azonban a sörétespuskával közelről elkövetett térdlövés nyomaira hasonlító folytonossági hiány a kelme szövetében, ami teljes mértékben kiszolgáltatja az articulatio genust a decemberi Budapest metsző hidegének.

Mindezt, megfigyeléseim szerint olyan lábbelivel illik hordani, ami külső megjelenésében leginkább arra emlékeztet, mintha a delikvens mezítláb lépett volna bele egy vaníliás puszedlibe, amit egy túlsúlyos habcsókember tolt ki magábol, keserves kínok között, egy másnapos reggelen. Ehhez, a szépemlékű keletnémet bőrszandálok ( manapság croc papucsok) elengedhetetlen tartozéka, a szabadon választható színű csíkkal koronázott, hófehér térdzokniknak ízlésesen rövidített változata dukál, esetleg ennek a szupertitkos megfelelője, hogy az ugróízület is kellőképpen ki legyen téve az időjárás viszontagságainak. Ez a viselet nem csupán ránézésre kényelmetlen és ostoba de kellőképpen femininné teszi a hím példányokat és különösen előnyös megjelenést kölcsönöz a testesebb, felmosóvödör bokájú lányoknak, amint a lakkbőr csillogású spandex feszes lufiszerűségéből kitüremkedő meztelen térdhús, valamint a lábszár és a csúf sportcipő közt puffadó, a keringési rendszer elszorításától kissé vizenyős, de a hidegtől vörhenyes szakasz, hasonlatossá válik a michelin figurák védjegyének számító, árok-hurka szekciókhoz.

Az emberek nagyrésze egyébként is úgy van felöltözve, mintha a internetről rendelte volna a ruhatárát, azonban a futár, egyetlen alkalommal sem olyan minőségű és fazonú terméket szállított volna ki, mint, amit a felhasználó, a kínai gyártó hirdetésében feltüntetett képek alapján megkívánt magának, de azért visszaküldés helyett inkább büszkén kombinálja egymással a nemkicsi tévedéseket.

A túlfűtött buszról leszállva orrbavág a hideg, de talán mégnagyobb csapás érkezik az elmémre a retinám felől, amint a párától megvakult ablakok miatt csak korlátozott kilátást engedő guruló dobozból az utcára lépve, egy disztópikus science-fiction díszletei közt találom magam.
A hozzám hasonló korai munkábajárók arctalan folyamát szépem becsatornázza az aluljáró.
Ha már a látványt, amolyan praktikus okok miatt nem áll módomban kiiktatni a képletből. (Bár, talán az agyam az álomszerű képtelen flashekkel azért szórakoztat, hogy valahogyan elvegye az élét ennek az egyébként súlyos mozinak.
Nem igazán tudom, hogy ezek a halucinációnak is betudható glitchek az érzékelésemben, tényleg a kialvatlanság miatt jelentkeznek, esetleg ez már a integetőshadonászós, tömegközlekedésenordibáló bolondbácsiváválás, még úgy-ahogy kontroll alatt tartható, bevezető szakasza, vagy csupán fiatalkoromban kellett volna némiképp elővigyázatosabban majszolni a halucinogén drogokat, amiknek színes kis maradványvegyületei, épp most szivárognak elő a gerincvelő mélyebb régióiból, hogy újra flipperasztalt csináljanak az neuronjaim kócos kis szinapszisaiból.)
Természetesen a fejemen a füles, ezt az egész színjátékot nem lennék képes elviselni, ha a percepció összes csatornáján, csak a zordon külvilág lenne fogható.
A napkelte előtti város fényérzékeny vámpírtársadalmának neszezését, akaratlanul elcsípett félmondatait és a tömegközlekedés ricsaját, inkább valami általam választott zajkompozícióra cserélem.
A hallószerveimre feszített hangsugárzókból jelenleg Tool szól,
Ez a precízen szerkesztett mérnökmetál, tökéletesen harmonizál a környezetemből ömlő látvány megdöbbentően gépies, önszabályozó mechanizmusával. (Ebben a patikamérlegen mért összetevőkből, gondosan egymáshoz illesztett zenei struktúrában, ugyanis nyoma sincs a garázsban üvöltve, villanygitárt kaparó hajrázófiúk szertelen vadságának, van helyette pipettával adagolt düh, szikével metszett melankólia, és mindez feloldva némi természetes lazaságnak álcázott profizmusban.)
Az aluljáró torkába nyelődő maszkák láttán, – a határozottan fémesebb zenei aláfestés ellenére – a reakcióim mégis, a progresszív rock wurlitzeréből rántanak elő ikonikus darabokat és “A Fal” című film azon jelenetét idézik elém, mikor a gyerekek húszerű műanyagállarcban, iskolafolyosók labirintusán menetelnek vánszorogva …
Zakatolni kezd a fejemben a refrén, a falakra, lassan őrlő fogaskerekek és bólogató körmöskalapácsok árnyéka vetül, és a reggeli irányított zűrzavarban, a kedves járókelők, enervált aluljáróba cammogás helyett máris fejjel előre, mereven dőlnek bele a húsdarálóba.
Kicsit torlódik a tömeg, mögöttem a busz feltáruló szájai, újabb adag arcnélkūlit zúdítanak a nyakamba.
Felvételről játszott, szenvtelen női hang szürődik be a füles alá.

…Ajárvványveszélymiattjáratainkonésamegállókbankötelezőazorrotésszájategyaránteltakaró…

– All in all, you’re just another brick in the wall!!!

…azazuztazásbólkizárhatóésnyolcezerforintospótdíjatkellfizetnie…

Elsodor az embermassza a hangterjedés rádiuszából és együtt kényszerülök lépkedni a csordával, pedig nem akartam lemenni a föld alá.
Egy riportfilm jut eszembe egy pásztorral, amit nemrég láttam. Kutyákról volt benne szó, meg az ő remek képességeikről. Légifelvételen lászik, ahogy a karám kapuján özönlenek be a lábasjószágok, tengernyien vannak a két kutyára. A bürgék általában nem különcködnek, csak mennek a flow-val, de ha netán, esetleg, mégis eszükbe jutna valami ehhez hasonló, a szemfüles ebek a legapróbb rezdülésükből azonnal megérzik, és még mielőtt cselekedhetnének, már vissza is zavarták őket a hömpölygő tömegbe.
Terelőkutyák csaholását hallom magam körül, pedig itt nincs is szükség ilyesmire, itt mindenkinek a fejében szikrázik a saját perszonál villanypásztora.
Az aluljárók talán a városok legesleglehangolóbb helyei.

A “grinder” a másik oldalon, a felszínre tekeri a masszából formált kis kukacokat, akik szépen sorba rendeződve, várják a soronkövetkező hússzállító eszközt. Akár egy kivégzőosztag előtt, kataton droidpózba merevednek, de a puskacsövek huzagolt odvai helyett, csak gyenge fénypászmák merednek rájuk, amint a kezükben szorított készülékek képernyőivel világítják fejbe magukat.
Jellemzően nem látok túl sok tekintetet sem, pedig keresem, nagyon. Más amúgysem látszik a városlakókból mostanában, mégsem jellemző, a szemkontaktus, sem a környezet iránti érdeklődés.
A figyelem ugyan nem veszett ki a világból, csak áttevődött az ittésmostból valami szabadon választott virtuális területre.
Riasztó ez a közöny, de ha nem hagyom, hogy a gondolataimat mélyebb következtetések felé terelje, csak szigorúan a szemlélődő lény pozíciójába helyezkedem, akkor még értékes is lehet, ugyanis hozzásegít, hogy
szabadon figyeljem az embereket, mint valami panoptikumban, hisz teljesen rabul ejti őket a lapostelefon felől érkező inger.

Persze nagy a pofám, hisz én is igyekszem szinte minden eszközt megragadni, hogy eltávolítsam magamtól ezt a valóságot, de ennyire súlyosan kijelzőkbe fojtott digitálzombi hangulatot eddig még csak Bangkokban volt szerencsétlenségem tapasztalni, aholis teljesen hiába kutattam a tömött magasvasúton, a nem pixelek mélyére fúródó szemek után, de a mellettem ugyanezen csodálkozó exkedvesemén kívül szó szerint egyetlenegyet sem leltem.
A figyelésnek vannak persze a traumatikus tapasztalatoknál vidámabb aspektusai is, például az, hogy ebben az országban a szépneklevés még mindig felülreprezentált a dupla X kromoszómás egyedek körében. Állíthatom ezt annak ellenére, hogy tokától bokáig be vannak csomagolva. (bár ez nem teljesen igaz, hisz az uniszex, koronás niqábviseleti kötelezettség okán mostanában tokától felfelé is fedettek, viszont a bokájuk és a térdük, mondjuk sok esetben épp közszemlére van téve.)
Hiába is lopta el a pandémia az arcokat, a tél a testek formáit és a digitális forradalom a tekinteteket, a több mint tizenöt évnyi művészeti képzés, az anatómia szeretete és a fürge képzelet (valamint a tény, hogy táncosnők közt nőttem fel) olyan hatékony érzékeket szerelt a karakteres gülüségű szemeim mögé, ami még egy fejlettebb kompjútertomográfnak is becsületére válna. Szóval nincs az a triplapulóveres pufidzsekivel súlyosbított síoverál, ami a képalkotó rendszeremet blokkolni volna képes. Persze jobb szeretem a melegebb évszakok vizuális szőnyegbombázását ezen a téren, de kétségtelen, hogy ez így kicsit izgalmasabb és több szórakoztató elemet rejt magában, mint a miniszoknyás-toppos zsákbamacskátnemárulás bámulása.
Valamint tagadhatatlanul teret enged a némiképp tesztoszterongőzös ábrándok szabadabb szárnyalásának. Miközben a pásztázó figyelem vektorai, egy lézerszike sebészi pontosságával fejtik le a formákra rakódott rétegek sokaságát, vagy épp lépésről lépésre megkonstruálják az elrejtett idomokat, néha még örūlök is, hogy maszk mögé dughatom az arcomra húzódó kaján mosolyt, amint az önjáró fantázia pikáns tetoválást teker egy családanya belsőcombjára, vagy a tudományos fantasztikum androidjainak érzékeny szenzorai mintájára, mókás adatokat jelenít meg, testzsírindex és narancsbőrarány relációjáról, emlők súlyáról vagy tomporok hajlásszögéről.

A föld alól felérve kicsit megtorpan bennem a vér.

Ilyen fogadtatásra nem számítottam!
Az emberi élet hatékony kioltására tervezett, olajos acélszerkezetek, baljósan csillognak a rájuk dermedő párától, a ködös sötétségbe fáradtan belekiabáló utcavilágítás sejtelmes sárgájában.
A hideg légben táncoló parányi vízcseppek apró lencséi, remegő fénygömböcöket ültetnek a homályba döfő villanypóznák tetejére.
Aurájuk derengése az óceánok mélyén tenyésző bizarr ragadozók, fogkoszorús pofája előtt ringatózó, biocsalétkek ragyogását juttatja eszembe, ami közel biztos halált hoz mindenre, amit csak kicsit is vonz a világosság. A képzettársítás nyomán megelevenedik az éjszaka, a kékesfekete háttérnél is sötétebb kígyótestű árnyak suhannak el a házak felsejlő körvonalai között. Hangos robajjal potyog a járdára a rémek mozdulatai által levert vakolatarchitektúra.
Vakon a semmibe meredő szemű szörnyhalak tűfogai tépik fel az aszfaltot, a harapás nyomában felszakadó útpálya repedéseiből pedig fénylő hydrozoák szállingóznak fel, akár pernye a tábortűzből.
A kicsi lüktető lényeket puskatussal verik agyon a páncélautóból kiugráló deli vitézek. olyan mintha az én koponyám recsegne az ütések alatt.
A fantom lények úszói által ébresztett örvények felkavarják az előttem fekvő hajléktalan, gondosan kupacba gyűjtött, nedves cigarettacsikkjeit…
Hidegzuhanyként ér a hidegzuhany, ami visszaránt a valóságba, igazából ugyanis egy nagy svunggal elhúzó teherautó keltette a dekkeket elsöprő huzatot, a buszok által kijárt aszfaltvájúban meggyűlt vízzel derekasan beterítve a buszmegállóban várakozókat.
Viharkabátomról csöpög a mocskos lé, ahogy némi apró után kotorászom a zsebeimben, az emberek kurvaanyázása tompán, mintha csak a zenében lenne, beszűrődik a hermetikusan záró fejhalgatóból bömbölő hosszú gitárszóló éles hangjai közé.
A csövivel senki nem törődik, átlépnek rajta, mint egy szél által kergetett nejlonzacskó táncán, maszkja mögött látom, ahogy mozog a szája, a pocsolyavíz neki is ott fénylik a koszos papírszövet alól kilógó őszesfekete szakállán.
A markába szórom a pénzt, de közben nem tudom levenni a szememet a városi környezetben inkább feltűnő, mint amennyire környezetbe olvadó, barnás foltokkal pettyezett kekiszín rejtőszínbe bújtatott fegyveresekről. Bordó barettsapkájukban valami olcsó bollywoodi akciófilm statisztáinak látszanak.
Bármely nyomasztó is a jelenet, az arcom elé húzott sálam mögött mégis elmosolyodom, amint a hetyke hadfiak tömött bajuszt növesztve dalra fakadnak és a sötét télikabátjukat, hirtelen színpompás szárira cserélő, hosszú csizmás lányokkal vidám koreográfiába kezdenek…
Mintha csak egy villanypózna lennék úgy kerülgetnek az emberek, bár azt hiszem a villanypóznákra ritkábban villantanak megvető tekinteteket, csak azért mert az útjukban állnak.
Dermedten nézem a járókelőket, ők ugyan nem látják a mókás sortáncot amit én, de pont azon csodálkozom, hogy nekik tényleg nem tűnik fel az a kurvanagy páncélozott csapatszállító, meg az ujjukat a gépkarabély ravaszán pihentető terepszínű csávók?
Vagy ez hétköznapi?
Ehhez hozzá lehet szokni, hogy ez alap, hogy normál?
Ezen nem ütközik meg senki?
Senki nem tesz fel kérdéseket, csak kataton világít a fejébe a szaros telefonjával?
EMBEREK!
HAHÓ!
NINCSEN ÁM HÁBORÚ!!!
Nem terrorizálnak a terroristák!
A határkerítés alatti ürgejáratokon beszivárgó, az asszonyaink megbecstelenítésére felesküdött, egyesített migránshordák sem tartanak rituális gang rape-eket szeretett városunkban!
Nem támadnak a savköpő földönkívüli nyálkagombák légiói, és még a patásördög Sorosgyuribácsi, libernyák, zsidó gyíkemberei is csak a háttérből hatalmaskodnak…
Mi a Belzebub lúdbőrös faszát keresnek akkor hát ezek közterületen???
Mi végett a puskák?
MIÉRT TARTJÁK TÜZELÉSRE KÉSZEN???
(Na jó, a rendőröknek is van pisztolyuk, – azt is utálom – de az egyrészt nem ismétlőfegyver, másrészt jobbára azért inkább az övükön lógó tokba rejtve viselik és nem csőre rántva hadonásznak vele, mint valami mothafuckin West-coast killa, egy kilencvenes évek derekán elkövetett gettóganxtaklipben.

Nem, egyáltalán nem akarok katonákat látni, vagy ha már kell, -Miért kéne?- akkor ne legyen puskájuk, vagy hagyják a kocsiban, vagy hátra, szíjra, súlyba, bármi, de ezt harctéri warpig sztilót ezt azért kurvára ne!)
Miért nem zavar ez senkitsem?
Miapicsa van evvel az országgal?
Kibaszott nyomasztó!
Utoljára Nicaraguában láttam az erőszakszervezetek képviselőit talpig gyilkoláshoz öltözve, ott sem volt ugyan valami megnyugtató a látvány, de a szörnyen szegény, ám cserébe nem túl stabil országban, a hosszúra nyúlt véres polgárháború után a közbiztonság törékeny látszatának megőrzése végett mégis valamelyest indokoltnak tűnt a jelenlétük. (Tankjuk vagy miafaszuk viszont még ott sem volt.)
A furcsa csak az, hogy itt nem látom sehol az ellenséget.
Vírusokra meg ha jól tudom, nem igazán lehet BREN 2-esekkel vadászni.
Az ilyesmi persze nyilván csak felesleges, kirakat erődemonstráció, (kérdés kinek demonstrálnak, mit és miért?) de ha háborús helyzet híján mégis gépfegyveres lédigrambók, meg páncélozott harci járművek róják az utcákat, akkor mégis olyan érzése kerekedik az embernek, hogy valójában ő itt az ellenség…
Borsódzik a hátam!

A pótlóbusz ruszlisvödörszerűen megtelik emberekkel, a kényszerűen egymáshoz és hozzám préselődő szervezetek nyomásától pedig úgy érzem magam, mint egy érzékenyebb, izolált autista, akit beejtőernyőztek egy Burzum koncert dühöngő első soraiba.
Legszívesebben üvöltenék, de az egyészt nem sokat segítene a helyzetemen, másrészt üvölt helyettem a metál idebenn.
A tüdők melegének és a külső zimankónak hőmérsékletetkülönbsége vastag párafüggönyt von a gépjármű nyílászáróira, a rázkódástól meginduló vízcseppek a külvilág feketeségét festik a gyöngyszürkére vakult ablakokon megjelenő erek nyomvonalára, ennek a szuszkondenzátumnak az esetleges vízrajzába kapaszkodom, a kis folyamok által készített ábrák megelevenedő történeteire való feszült öszpontosítással próbálom egybentartani az elmémet és erőből, mesterségesen elejét venni a meltdown-nak.

A megállóban, mint egy űzött-sebesült vad menekülök le a járatról, és elszívok két cigit is, mire alábbhagy a remegés.

Az első cigaretta dohányfüstje révén az vérembe oldódó nikotin elszédít némiképp és lenyugtat annyira, hogy a második után már legyen erőm felszállni a kicsit szellősebb hévre.

A töltés tetején húzódó vágányok magasából a közvilágítás haldokló sárgájában feldereng a szabadkikötő nyugodt öble, a körülötte ágaskodó billenőgémes, híd, meg bakdaruk és egyéb különféle emelőszerkezetek szépen vezetik be, a valaha volt Weis Manfréd művek ipari gigászának hangulatát.
Ahogy a szerelvény a többi melós fáradt testével együtt kiokádja az enyémet is, feltárul előttem a Csepel Művek roppant műtárgyai által uralt horizont.
A teremtő munka dicsérete, a melós heroizmus szürkeárnyalatos kánaánja!
Maszkulin táj ez. Az üzem, mára jobbára használaton kívüli kéményei roppant klinkertéglafallosszokként mutatnak az égre, mint valami századelőn indított terraformálási project keretében a felhők fölé tervezett, de soha be nem fejezett munkásmenyország félbemaradt pillérei.
Korommal bélelt üreges testük csonkagúlái mellett, a sűrűn meredező termetes reflektorálványok ( Láthatóan ezeket sem használták egy ideje, de jóformán az egész terület, fényárba áztatható volna, ha megint lenne rá igény.) toronydarukat megszégyenítő acéltraverzei, törékenynek tűnő konstrukcióknak hatnak.
A bőven az emberi fejek fölé magasodó fémcsövek és különféle vezetékek kusza együteséből összefont érhálózat, vagyis a csarnokokat működtető áramot és az erőmü éltető hőjét szállító vezetékek kacskaringói, mindenfelől behálózzák az utcákat és az épületek oldalát, mint valami gigantikus robot kicincált belei.
Lendületes lépteim alatt ropog-görög a proletár altalaj, ami zömében, kiürült plasztik kávéspoharak, cigarettásdobozok és az egységmelóst az élet hajnali viszontagságaival szemben kibélelő röviditalok dinamóinak, a higanygőzlámpák izzásában felfénylő, sűrű szövedéke alkotja. A felrepedezett aszfalt és beton pachworkjéből itt-ott, félve sarjad a gaz.
A csípős hidegben, a por és a túlpakolt kamionok útburkolatra pörkölődő radiáljainak édeskés gumifüstje, valamint a betört ablakok mögül villámló ívfényben olvadó acél, semmivel öszze nem téveszthető, ózonos vasoxidszaga terjeng.
Az indusztriális környezet kietlensége engem mégsem zavar annyira, mint a városnak, a társadalom kevésbé “kétkezi” lényei által teletenyészett övezetei.

Ugyan nem valami felemelő látvány, azt meg kell hagyni, nekem valahogy minden rútságával együtt, mégis tetszik, hisz ez a karcos, steampunk disztópia, egy tisztán funkcionális esztétika romjain virul, ami mindig kedves volt a szememnek.
Rajongok ugyanis a gépekért, a ráció diadalát hirdető masinákért, amiknek minden formáját indokolja valami. Az evolúciónk szűkmarkúságát kicselező leleményekért, amiket nem azzal az igénnyel hoztak létre, hogy gyönyörködtessenek, de a feladatra való rátermettségükkel, amire terveztettek, mégis pont ezt teszik. Egyszerű hasznosságuk díszek nélkül teszi őket lenyűgözően széppé.
Ráadásul minnél monumentálisabbak annál karakteresebben tettenérhető a formai nagyszerűségük!
Ezen felül, szeretem a rozsdát, az eróziót, a hanyatlást, az idő könyörtelen igáját az elemek felett, a folytonos változás univerzális kényszerét és ennek az entrópiának a látható világba karcolódó nyomait.
Nomármost a CSM területén, mind bazi, rozsdás szerkezetből, mind pusztulatból lehet lelni gazdagon, de azért, ha lenne egy lányom, nem biztos, hogy ide járnánk sétálni.
Koszos, lepattant, de cserébe őszinte világ ez, semmi sallang, semmi kéretlen, felesleges információ. Az itteni nadrágok szakadásai nem adtak munkát szorgos kis kínai kezeknek, hogy a hibátlan szövetet, direkt, divatos selejtté drótkefézék.
A szépségipar áldásos tevékenységének sincsenek tettenérhető jelei errefelé.
Külsőségekkel ugyanis itt a kutya sem foglalkozik.
Nincsenek reklámok, amik arra buzdítanak, hogy taposd agyon a szomszédodat a feketepénteki bevásárlóviadal hevében, egy kicsit filigránabb lapostévéért, mint amiért tavaly ilyenkor megharcoltál, senki nem kínál gyógyírt a hüvelygombádra és a bélflórád összetételét sem kívánják megreformálni.
Itt nem kezdődik már októberben a harácsonyi készülődés, nincs flancos fényár, meg csengettyűs csillogvillogás.
Errefelé csupán megfontolásra érdemes üzenetekkel teleírt, zománcos vastáblácskákat szegeltek a falakra, amik felhívják a figyelmed, valami valóban jelentőségteljes dologra, mondjuk például az óvatos nyulkálásra, hogy ne nagyon basszon agyon a magasfeszültség, ha nem muszáj.
Nincsen “Zöldellő harmónia” meg “habkönnyű felüdülés” csak FÜGGŐ TEHER.
Itt nem “felhőtlen vásárlásélmény” van, hanem VESZÉLYES ÜZEM, “pihe-puha kényeztetés” helyett csak KORROZÍV ANYAG van meg ÖSSZEFORGÓ GÉPRÉSZEK, sárga alapon feketével.
Az öreg Weis egykori üzleti tehetségéről (és persze a hadiipar csillapíthatatlan éhségéről) sokat elmond, hogy még a fūlemben dübörgő húzós riffekkel ütemesített öles lépteim szaporázásával is egy bő negyed órába kerül, mire a főkaputól a műteremcsarnokig keresztülvágok a gyártelep labirintusán.
Hogy a kollégáim ne egy pszichopata tömeggyilkos fizimiskájával szembesüljenek, amint letekerem az arcomat maszk helyett takaró sálamat, a fülemben sívó metált kicserélem, egy jóval könnyedebb SKA-ra.
Amitől a sötét gyártelepet rögvest telefröcsköli a konfetti, a komor kémények, lufiszerűen ugrálni, pattogni és hajladozni kezdenek, rozsdás vasdongáik gumicukorúszógumigyűrűkké puffadnak, végükből pedig, mint a csíkos fogkrém, piros fehér sávos, sűrű hab bukik alá.
Az egész látkép egy elbaszott, keleteurópai Willy Wonka, lázálom szerű csokigyártelepévé fejlődik, fakó beteges színekkel, akár a technicolor előtti autochróm alkotások tónusai.
Lendületesen térek ki az eldübörgő kamionok lőkhárítói elől és ruganyos léptekkel haladok a főúton, miközben munkásoveralba öltözött, algazöld hajú törpék bukfenceznek elő a hullámzó falú csarnokokból, cigánykerekezve gúlákba kapaszkodnak, és teátrális mozdulatokkal, fehér csíkszemöldöküket remegtetve integetnek a fűtéscsövek tetejéről. Mindeközben dolgos kis társaik az áttetsző zseléépületekben énekelve, szorgosan forgatják vasreszelékbe a cementporral töltött nugátos pralinét.

Az utcába befordulva tengeri barátaimba botlok. megállok egy pillanatra, nézem őket és érzem, ahogy rámtekerednek a szomorúság hideg csápjai. Deszkadarabokból összerótt testük látványa belemetsződik az emlékeimben élő valódiak képébe és összefacsarodik a gyomrom, mintha csak azért rakták volna őket oda, hogy az életemen gúnyolódjanak.

Felhangosítom a pattogós muzsikát és megpróbálok visszatalálni a bizarr csokigyáras vízió hirtelen szertefoszlott, derűs hangulatához.
Ugyanis hamarosan én is átvedlek a fekete-vörös birodalmi színű melósgúnyámba és inoxacél korongok ezreit olvasztgatom össze felhőszerű renddé, a többi “vidám” kis umpalumpával együtt…