TÚLOLDAL

Ez a hangulatzavaros agyfrász azért nagyon álnok dolog, mert nem lehet tőle észrevenni, milyen szép életed is van egyébként. Aztán könnyen azt hiszed, hogy a világgal van a baj, – amivel persze szintén van gond gazdagon, csak azt sajnos nem lehet megváltoztatni – meg, hogy a beteg elméd és a problémáid elől, egy ilyen hetyke huszárvágással, sitty-sutty meglóghatsz, aztán bután nézel, meg naivan csodálkozol, mintha nem lett volna nyilvánvaló már az elején, hogy ez a mozgólépcső csak lefelé közlekedik.
Nem is tudom miből gondoltam, hogy a depresszióm akár kicsit is enyhülhet, ha visszahuppanok kicsit a múltam díszletei közé…
Ennyi idő alatt ugyan már bőven megtanulhattam volna, nem bedőlni a remény délibábszínházának, de persze a keserű tapasztalatok sem képesek teljes mértékben kiölni a vágyat a háthatalánjobbleszmajd után.
Borítékolható volt persze az önbecsapás, hisz a legkedvesebb emlékeimet kötötte a szemeim elé a kétségbeesés, akár a csacsinak a répát, madzagon.
Ott himbálóztak az orrom előtt a huszonéves egyetemista Dávid vidám kis fővárosi kalandjai.
Illatos csokorba rendezve az összes válogatott hangulat, ami miatt anno érdemes volt itt lenni, mindez jól nyakon öntve, a pergő idő mindent színesebbé tévő, emócionális nátriumglutamátjával.
Embereket vízionáltam, meg társaságot, az őrlángra tekert, szomjas létezés után valami pezsgést, életet, a magányom vagy legalábbis a keserű egyedüllét végét.
Botor gondolat volt, meg kell hagyni, de az ember, mégha amolyan pesszimista fajta is, mélyen belül mégiscsak arra bazírozik, hogy az események, esetleg, nem a kevésbé vidám forgatókönyv szerint fognak alakulni.

Legközelebb majd, ha egy csinos kis vitorláson ringatózom az óceán hullámain a szikrázó napsütésben, akkor majd üvöltsetek rám kurva hangosan, hogy ne igyekezzek ilyen sebesen, rohanni a péniszszerdőbe, és főképp ne szélesre tátott szájjal.
Kaparom az arcomat, hogy mégis, hogy a hóbortos öregördög túrós faszába lehettem ekkora istenverte barom…
A kissé kilátástalannak tűnő, de legalább biztonságos, meleg és nemmellesleg gyönyörű szigetvilágból, ideutazom ebbe a szürke, fagyos, barátságtalan, ellenséges fosba. Tíz év trópusi klíma után egyenest a kontinentális télbe, hát meg vagyok én huzatva?
Ráadásul a kiri-koronás második mindmeghalunkhullám kellős közepébe, kijárási tilalommal, meg terrorelhárítóvírusvadász fegyveres bohócokkal az utcán.
Olyan, mintha csak az összes tisztem elvesztése után jutna eszembe, hogy a többiek nem franciasakkot játszanak.

Mindegy, későbánat! Most már úgyis itt vagyok ittkellennedhogyelhiddországban, összeszorítom a fogaimat, – abban végülis egész jó vagyok – valahogy kibekkelem ezt a telet, próbálok nem emlékezni a lelépésünk előtti hangos fogadalmamra, miszerint: AZ MÁRPEDIG DUPLAKURVAATYAÚRISTEN, HOGY EZTEZTEZTEZTET EZT NEM CSINÁLOM BAZMEGTÖBBET DENEMÁM!!!
Hát most majd csinálom, megint. Szépen megalázom magam a szakmámban, negyvenplusszosan, kevesebbért, mint hatéve mosogatófiúként. Lenyomok pár hónapot úgy, hogy nem látom a napot, csak a peremvidék hajnali és esti tömegközlekedésének a durván faragott arcait.
Félreteszem az agyamat kompótnak, elvermelem az elmémet valami gödörbe, “spártába” leküldöm ezt az időszakot, mint egy szorgos kis gép, aztán ha végre megint lehet, akkor olyan messzire megyek innen, hogy eszembe se jusson visszatalálni.