Továbbra is nagyon nehezen viselem az emberek kényszerű közelségét, úgyhogy szaridő ide vagy oda, előkotortam édesöcsém pincéjéből a drótszamarat.
Repesek az örömtől, hogy megvan, annak meg talán mégjobban örülök, hogy remekül működik is.
Kellett neki egy kis tisztogatás, állítgatás, meg olaj, de semmi komoly javítanivaló nem akadt rajta. A teleszkóp mondjuk lomhácsán reagál, de majd a kitartó használattól biztos belerázódik a régi rutinba.
Leszámítva a hazalátogatások rövid gurulásait és azt a kanári pár hónapot, amikor volt működő vagy épp el nem lopott kerónk, tíz éve nem tekertem igazán.
Pedig régi addikció ez számomra, olyannyira, hogy anno még a diplomadolgozatomba is belekerült a kerékszerelem. A szelíd fokozatosság soha nem volt a kenyerem, így inkább, az “ami nem öl meg az megerősít” stratégiával próbálkoztam.
Vagyis a hosszú pedálmentes időszak után, egyből a mély vízbe vetettem a berozsdásodott érzékeimet és főként az eddig jobbára csak uszonyrebegtetésre trenírozott lábikráimat. Egy, több, mint hetven kilométeres vegyes túrával kezdtem, volt benne minden, durva forgalomban városi döntögetős, főútvonali kamionhuzatnak ellentartós, sarasdágványban veretős, és kellemes szuburbán hátradőlős, de úgy néz ki igaz lehet a mondás, hogy a kerékpározást nem lehet elfelejteni.
Ezért nem is óvatoskodtam nagyon, hisz az emigrációt megelőző időkben remekül passzolt rám az “élő szövet fém vázon” definíció, mindenhova bringával jártam és tényleg szinte össze voltam nőve evvel a fogaskerekes láncos mechanizmussal.
A kötelezően viselt göncök alá izzadást leszámítva, újra remekül éreztem magam a nyeregben, azt majd meglátjuk, hogy a végtagok renyhe izomcsoportjai és az pohos ülőgumók miként válaszolnak a hirtelen terhelés által feltett keresztkérdésekre.
Mondjuk viszonylag könnyen elképzelhető, hogy holnap majd csak valamiféle keserves fekvevonaglást tudok majd színlelni mozgás gyanánt, akár egy sérült lamantin a Duna-Tisza közi homokhátság festői tájain…
TÚLOLDAL 