Mondhatni a legjobbkor érkeztem vissza az “őshazába”, hisz úgy tűnik a járványhiszti tombolása miatt a társasági életben való tobzódás és a kultúrszomj kielégítésére, régóta éheztetett kis vágyaim továbbra sem lesznek nagyon elkényeztetve.
A rengeteg ismerős hely és impulzus ellenére a legkissebb mértékben sem találom (még) a helyem.
Ruharedőkbe rejtett, fakuló színű kísértetként bolyongok céltalanul, lassan hozzásápadva a maszkok fölül pislogó tekintetek fehérjéhez. Az alattam tekergő utcák aszfaltkígyói és a fölibém tornyosuló vakolatrengeteg, sötét, barátságtalan óriásoknak tűnnek, a city, az embertárolók díszes ornamentikái, vagy épp csupasz téglái mögül figyelő, tévétől villámló ablakszemeivel, pont ugyanúgy akar összepréselni, mint régen, amikor elmenekültem belőle. Illetve most még kicsit jobban, mert kurvára elszoktam a horizontnélküliségtől és a magány üressége miatt megyényire tágult intim zónámat most csúnyán ellepik a betolakodók.
A tengeri fuvallatok által patyolattisztára szellőzött hörgőcskéim fellázadtak a szennyezett levegőtől és krehálok a fojtogató szmogtól, mint egy tüdőbajos rozmár. Vastag zoknikba bugyolált lábfejeim, dagadó keltésztaként puffadnak a fűzők szorításában, mellső megfelelőiket pedig madárkarommá görbíti az alacsony hőmérséklet.
A színeket evő napmentes égbolt hamujától, mintha farkasvakság ereszkedne a retinámra, csak hunyorgok a szürkére szűrt fényben és könnyezem a hidegtől. A sótlan verejték pedig, elpárologás helyett csak hideg lepedőként dermeszti rá a testemre a réteges öltözködést.
A rámzúduló kéretlen információhalmazt, amolyan kötelező munkavédelmi eszköz gyanánt viselt fullos fülessel próbálom kirekeszteni a koponyámból, és a durva zajszennyezéssel hangulatjavító melódiák erőltetésével igyekszem szembeszegülni, de még a legkellemesebb zenei aláfestéssel sem sikerül jelentősen javítani a komfortfokozatomat.
Ráadásul a tétova téblábolások végén, valahogy mindig egy híd közepén vagy a Dunapart lépcsőin találom magam, ahogy kataton módon bámulom a folyó zöldesbarna, laposka hullámait. Nem tudok ellenállni ennek a delejnek és ösztönösen keresem azt a nyugalmat, amibe a víz domborulatainak monotonnak tűnő, de mégis megismételhetetlen vonaglása áztatja az elmémet.
De hát nem állhatok folyton egy folyam peremén.
Úgy tűnik, tulajdonképpen sikerült elérni azt a fajta hontalanságot, hogy a szülővárosomban sokkalta idegenebbnek érezzem magam, mint bárhol eddig életemben…
TÚLOLDAL 