ősz

Pár dolog szerencsés együttállásának köszönhetően ugyan megúsztam a vírusbörtönt, mégis az utóbbi tíz napot, ha nem is a halálomra várva, szomorúan, kuksoltam zárt ajtók mögött pislogva, de ezt az időt mindenképp megadtam magamnak az asszimilációra vagy legalábbis annak a folyamatnak az elindítására, ami az agyamat ért sokrétű sokkcsokor feldolgozására irányul. Az első pár nap úgyis elment a kontinentális tél kihívásaihoz igazodó ruhatár megszerzésének kihívásaival. A jelenlegi szálláshelyem tőszomszédságában terpeszkedő böszme bevásárlóközpont ugyan adta magát a feladatra, de hiába vagyok még a férfitársadalmon belül is kiemelkedően célirányos shoppingoló, a lehető legrövidebbre és leghatékonyabbra vett plázaakció is kishíján pánikrohamba torkollott. Egyszerűen nem vagyok hozzászokva ennyi ember közelségéhez, eddig polipokkal barátkoztam meg halakkal aludtam, ezért még a gyér forgalmú hely, maszkbabugyolált, másfélméteres (de inkábbnagyobb) távolságot tartó, ritkásan lézengő entitásainak jelenlétét is hömpölygő áradatnak éreztem, arctalan masszának, ami el akar sodorni. Úgy óvakodtam ki a helyről mint valami apró prédaállat, sarkokba, a falak mellé húzódva, hogy egy irányból legalább “biztonságban” legyek…Hát így nem lesz valami egyszerű visszahonosodni, basszameg!
Az is beletelt pár alkalomba, hogy ne spanyolul köszönjek a boltban, és ne basszam át magam a furcsa forintokkal, pont úgy, mint az egyszeri turista, aki ilyen tarka soknullás bankjegyeket kap a pénzéért cserébe és lövése sincs, hogy melyik mennyit ér.
Közben tanulom egy kvázimeztelenül élt évtized után, hogy temérdek zsebem van, (főleg így télvíz idején, nadrággal, inggel, pulcsival, kabáttal együtt épp tizenkettőt számoltam össze.) amit mind tele kell rámolni különféle vackokkal. Kulccsal ( Öt éve nem csörgött lakáskulcs az oldalamon, egy hajót minek bezárni? Az óceánon senki nem rúgja rád az ajtót.) mobillal, buszjegyekkel, igazolványok özönével, telefontöltővel, aprópénzzel, kesztyűvel, pótmaszkkal, bármivel, ami jól jöhet a városi vadon kietlen tájain.
Mielőtt kimerészkedem a lakásból szépen egymás mellé sorolom az összes szart, hogy ne felejtsek el semmit…
Amint a helyi kommunikációra alkalmas berendezést és kártyát, valamint a nemmegfagyáshoz hozzásegítő öltözeteket kipipálhattam a listáról, azonnal a természeti környezet irányába mozdultam, Persze egyenlőre még nem nagy kirándulásokra, hisz a cél, ugye most pont nem az eltávolodás (bármennyire szeretném is), hanem az alkalmazkodás vagy legalábbis a helyzethez való fokozatos hozzászelídülés. Így elsőre amolyan kompromisszumos megoldásként az urbánus vegetáció kicsi szigeteit vettem célba, Liget, Sziget, Gellérthegy, Sashegy. A valahavolt kedvenc helyek.
Szerencsémre a turbófokozatra kapcsolt évszakváltás még hagyott a fákon és alattuk, némi vizuális csemegét, amin élvezkedhetek. Tíz éve nem volt szerencsém látni, ezt, a köd metsző hűvösével épp ellentétes színhőmérsékletű árnyalatkavalkádot, belélegezni az őszi enyészet bármi mással öszzehasonlíthatatlan páráit, mohákat simogatni, avarba ugrálni, gesztenyét hajigálni, gombákat gyűjteni…

Címke , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: