TÚLOLDAL

Ha-ha, csaknem sikerül panaszkodásmentessé varázsolni ezt a blogot!
Mulatságos, hogy eddig, itt a nagy egzisztenciális válságban, magának a hajófelújításra fordítható összegnek a hiányát láttam a folyamat legnagyobb kerékkötőjének.
Most, hogy a pénz megvan, jött a következő fázis, ami majdnem olyan reménytelennek tűnik, mint a szigeten való jelenlegi pénzkeresés.
Persze tudatában voltam a földdarabunk jellemző sajátosságainak, de egy csomó dolgot mégsem vettem számításba, vagy valamiért azt gondoltam, hogy az elmúlt öt évben mégiscsak előnyére változott.
Leginkább azt nem vettem komolyan, hogy helyben egy csomó dologhoz igencsak korlátozott a hozzáférés.
Ami már rögtön az információ szintjén megnyilvánul.
Hosszú időt vett igénybe, hogy a költségeket a rendelkezésre álló büdzsé keretein belülre próbáljam szorítani, Rengeteg cég termékeit vetettem össze, online katalógusok özönét fésültem át, osztottam, szoroztam, mértem, okoskodtam, mire sikerült a megfelelő ár/érték arányt kiizzadni.
Meg is voltam elégedve magammal.
Aztán ugye szembesültem vele, hogy az internetes kalkulációk a való világban határozottan másképp működnek, egyrészt ami olcsó, de mégis használható minőségű, az tuti hogy nem elérhető helyben, ha ide kell hozatni, akkor meg már rögtön nem is olcsó.
Szóval fordítani kellett a stratégián és az itt is hozzáférhető opciókból kimazsolázni azokat, amiket még megengedhetek magamnak.
Mindez azért fáradtságos mert, már azt sem olyan egyszerű kideríteni, hogy mi az, ami van.
(Dél az felejtős, ez mondjuk nem ért meglepetésként.)
Ami pedig egyáltalán kapható, az tuti, hogy a fővárosban, vagy annak a környékén lévő ipartelepeken leledzik, én meg ugye nem ott vagyok.
Ez normális esetben nem okozna gondot a XXI. században, hiszen a bolt árukészletéről és árairól tájékozódhatnék a világhálón, lefoglalhatnám, megrendelhetném, esetleg még ki is szállíttathatnám, csakhogy valamiért a jelen korhoz való adaptáció, még komoly világcégek termékeit forgalmazó viszonteladóknál sem működik errefelé.
Egyes üzletek, ha esetleg van is nyomuk a neten, akkor a találatok, egykori, arany (itt sárga) oldalak adatbázisára mutatnak, ahol általában, egy darab árva telefonszám elérhető, de azon meg ők nem elérhetők, mivel jobbára nem reagálnak a hívásra. Amenyiben mégis akad e-mail címük, az is csak dísznek van, mert az elektronikus megkeresésekre sem igazán válaszolnak, szóval az egyetlen létező megoldás, lábbal, névre-címre odamenni.
Ez persze millió lukrafutást eredményez mert az üzlet sok esetben nincs nyitva és a nyitvatartásról még ott helyben sem derülnek ki részletek.
Több olyan helyen jártam, ahol a bolt címén nem a várakozásomnak megfelelő céget, esetleg csak üres épületet találtam, vagy nem volt teljesen nyilvánvaló, hogy a zárt kapuk mögött éppen csak sziesztáznak, vakáción vannak vagy a hely örökre lehúzta a rolót, netán elköltözött…
Minderre rájön a hülye KOVID, ami miatt sok cég végleg tönktement, vagy ideiglenesen zárva tart, vagy helyette épp csak az árait emelte az egekbe.
És ez ráadásul mind-mind lutri, vagyis csak akkor derül rá fény, ha már ott vagy, vagy néha még akkor se.
Az ide-oda utazgatás a buszon – amire nem férsz fel ha nincs szerencséd, mert ugye a járművek befogadóképességét jelenleg nem a gyakorlati kapacitásuk szerint, hanem az új vírusvédelmi szabályozások mentén kell értelmezni – további nehezségekkel egészíti ki az egész kálváriát.
A helyzet úgy néz ki, hogy lassan egy teljes hónapnyi rohangálással a feléig sem jutottam az anyagbeszerzésnek és több olyan dolog, amit mégis rendelnem kellett, ki tudja mikor érkezik majd meg.
A bárka rendbehozásának ígérete nyomán ébredő öröm indokolatlan optimizmusszerűségre ragadtatott és ez a haladásba vetett könnyelmű bizalom rendesen meg is viccelt, még úgy is, hogy azért a jópár évnyi kanári tapasztalatom okán, csak fenntartásokkal voltam bizakodó.
A legutóbbi felújítás során is digitális mormonokkal kellett bonyolítani az anyagbeszerzést, csak akkor hárman voltunk a feladatra és nemmellesleg volt hozzá gépjármű is.
Most mindezt egyedül kényszerülök csinálni és ráadásul gyalogként.
A kedves ismerőseim, akiknél hajdan megszállhattam a fővárosban – hogy a sorozatos kudarcbafulladt bevásárlóakciók után, ne kelljen úja és újra hazatérjek délre – azóta jószerivel leléptek a szigetről, így a lassú folyamat méglassabbá és költségesebbé valamint kevésbé szórakoztatóvá változott.
A magányból, bezártságból, meg az egész faramuci helyzetemből kicsit kifelé mutató felújítási munkálatok közelsége, tök nagy lendületet adott az elején, ami mostanra türelmetlen toporgássá silányult. Ez ugyan megtörte kicsit a lelkesedésemet, de próbálok kevesebbet bosszankodni és arra fókuszálni, hogy még ha lassan, kicsike lépésekben és sokszor kicsit visszatántorogva is halad, de legalább mégiscsak előrefelé tart valahogyan. Ami manapság egész nagy szó.
A tervezés valamelyest el is vesztette már a jelentősségét, hisz jelenleg semmivel nem lehet igazán kalkulálni, bármelyik pillanatban kitalálhatják, hogy még ezt a csökkentett mozgási szabadságot is elveszik az emberektől, vagy a pandémia önjáró gazdasági ágdarálója szecskázza fel rendre, a még egyenlőre elérhető lehetőségeket.
Szóval minden aprócska előremozdulást igyekszem sikerként megélni és erőből ignorálni az árnyékra vetődéseket, kudarcokat és felesleges vargabetűket.
Mivel a mentális állapotom csataterén nem tapasztalható érdemi változás, ezért kurvára oda kell figyeljek a periódikus összeomlások elkerülésére, mert a fennálló döcögős viszonyok közt nem engedhetem meg magamnak a külső körülmények kiszámíthatatlanságát esetleg megfejelő, belülről termelt idővesztést.
Abban reménykedem csak, hogy a dandárját képes leszek megoldani és végre partra tenni Albatrost az előtt, hogy az anyatermészet kicsit morcosabbra fordítva az időjárást egyszuszra semmissé tegye az összes befektetett energiámat.
Azért is jó volna mielőbb a végére járni a dolognak, mert a helyzet nagyon úgy áll, hogy az egyetlen itteni igaz barátom is menekülni kényszerül a szigetről, és az ő jelenléte nélkül még könnyebben pimpósodásnak indulhat a koponyámban lötyögtetett, már így is inkább cefrére emlékeztető elmekompót.
Sajnos kicsit egycsatornás csávó vagyok, és nagyon könnyen el tudok merülni egyetlenegy probléma megoldására való törekvésben, és ilyenkor bizony nem látok ki a dolgok mögül.
Nagy kár, hogy a multitasking sosem volt erősségem, mert most igen nagy igény mutatkozna rá, viszonylag sok dolgot kéne egyszerre kézben tartanom, ahelyett, hogy inkább szanaszét essek.
Kétségtelen, hogy a hajó mozgásképessé tétele és a szétrohadás megakadályozása most a prioritás, de közben meg kell szülnöm valami új módszert az éhhalál elkerülésére is.
Sajnos hiába nyomtam egy csomó energiát, a földdarabon tomboló munkanélküliségből egyetlen reális kiutat jelentő digitális nomádság útján való elindulásra -amiben meglepő módon, voltak is kezdeti sikerek – de a technológia ördöge egy elegáns mozdulattal kirántotta a szőnyeget a lábam alól és gonoszul magával ragadta a tartalomgyártásra alkalmas drága kis számítógépemet, sitty-sutty visszadöngölve a lehetőségeimet, az ökonómiai krízis, munkaerőpiaci katasztrófájában pislogó, termelőeszköz nélküli proletár kilátásainak szintjére.
(A dologban az az ironikus, hogy már másfél éve keresek megoldást egy energetikai problémára, ami a nyár folyamán csak felerősödött. A gond a hajó áramellátásából táplálkozott, ugyanis a rendszerem, napelemekre és 12 voltos egyenáramra épül.
Vagyis napközben szinte korlátlan a hozzáférésem a villamos energiához, azonban ezt a naplementével beköszöntő sötétség alapjaiban megváltoztatja. A számítógép viszont 220 Voltos váltóáramot eszik. Illetve valójában csak 19.5 V-ot, csakhogy nem volt olyan köztes berendezésem, ami a 12V-ot alakítaná közvetlenül a kívánt feszültségre. Ezért egy inverterrel kettőhuszat kellett csináljak a tizenkettőből, hogy aztán azt, a hálózati adapter segítségével visszatranszformáljam
annyira, amely érték a gépnek éppen megfelel, ez nem csak totál értelmetlen, de emellett óriási energiaveszteséget is jelent, így az aksijaim kinyírása nélkül, max egy fél órát tudtam sötétedés után üzembentartani a masinát. Nappal persze inkább valami mást csinálna az ember mint, hogy a képernyőt karistolja, de hát ha megrendelés akad, akkor azt érdemes mielőbb pénzre váltani.
A nyári forróság azonban elejét vette annak, hogy napközben használjam a gépet, mert, a proci elfüstölését megakadályozó biztonsági mechanizmus egy bizonyos hőmérséklet fölött ezt ugye nem teszi lehetővé. Este meg vagy nagyon gyorsan összecsaptam a melót vagy kockáztatnom kellett az akumulátorparkom egészségét, amire azért érdemes figyelmet fordítani, ugyanis nagyon költséges játék, hogyha cserélni kell.
Hónapok hosszas kutakodása ellenére sem találtam olyan kütyüt, amivel az invertert és a fölösleges ide-oda transzformálást kihúzhattam volna a képletből. Hiába is akadtak változtatható feszültségű szélesebb spektrumra is használható megoldások, de egyik sem rendelkezett a viszonylag speciális 4,74 Amperes kimeneti áramerősséggel.
Sajnos a készülékhez valamilyen rejtélyes oknál fogva nem gyártanak “autós töltőt” (annak ellenére sem, hogy ezt a tabletalakú, rajz kompjútert, valójában arra tervezték, hogy utazó “art station” legyen) és kérdezősködésemre a Wacom márka hivatalos technikai támogatását végző ügyfélszolgálat is csak különféle fura powerbank opciókat tudott javasolni…
Végül a hajóelektronikai bizbaszok hajkurászása közben akadtam rá totál véletlenül egy (persze kínai) vállalatra, ahol speciális igényekre egyedileg is gyártanak elektromos izéket.
Nagy volt az öröm, hogy végre kompromisszumok nélkül, a sötétedés beállta után értelmes célokra viszonylag nehezen kihasználható órákat, érdemi munkára és evvel egyetemben pénzkeresetre tudom fordítani…
Sajnos, mire a postás nagy sokára kihozta, az én távolról rendelt, régóta áhított, kis custom made adapteremet, addigra a számítógépem már csupán elektromos hulladék kategóriában tudott versenyezni, így most, két, felesleges nehezékkel súlyosbított kilátástalansággal gazdagodtam a fedélzeten.)
Fogalmam sincs mihez fogok kezdeni…
Olyan még úgysem volt, hogy nem lett sehogy, szóval valahogy majd ebből is kikecmergek. Azért persze titkon reménykedem benne, hogy a további kellemetlenségek legalább addig tartanak egy szusszanásnyi szünetet a menetrendszerű érkezésben, amíg a hajót biztonságban alkalmassá teszem arra, amire valójában való.
Aztán jöhet az özönvíz…