TÚLOLDAL

Harsány rikoltozásra riadtam fel reggel, amolyan karcos, rekedtes, de mégis magas hangfekvésű kiabálásra. Miközben az agyam ízlelgette az ébrenlét első információfalatjait és a félig még az álom viszkózusabb közegében ázó tudat, lassan, lépésről lépésre szerves egésszé tákolta össze a körülöttem tenyésző valóság különböző érzékszervek felől beérkező ingercsomagjait, a beszüremlő hangfoszlányok nyomán, automatikusan mosolyra húzódott a szám.
Még mielőtt kidugtam volna az orrom a cockpitből, tudtam, hogy kecses fehér madárkákat fogok találni a partmenti bóják sárga szivacsgyöngysorán.
Szépen kiporciózva, egy bója-egy madár.

Nem is kellett csalódnom a hangok csalhatatlanul a Thalasseus sandvicensis-ekhez tartoztak és az öböl összes lebegő alkalmatossága annak rendje s módja szerint csérparkolóvá változott.

Ha a Kentiek megérkeztek, akkor a kis, piroscsőrű-piroslábú sarki brigád képviselői is befutnak hamarosan…
A poros, fátyolfelhős égboltborítás által bántóan polarizált fényben, a fémes csillogású vízfelszín ezúttal nem rajzol túl szép kontrasztokat, ráadásul a hajó billegése is elejét veszi az igazán éles képek készítésének, de ha nem is sikerülnek mindig jó fotók, ennek a madártárolóbója élménynek a könnyed vidámságát mégis igyekszem minden évben megosztani, a blog gyér számú olvasóival, háha másra is átragad ez az érzés…

Wellcome back buddies!

(Egyszerűen imádom a pipik hófehér hasán izzó reflexiókat…)