Harminc napja tántorog bennem egy érzés, hogy írjak-e egyáltalán erről, nem csak azért mert igazán megosztó a téma, hanem mert a háborgás kicsit olyan, mintha panaszkodás lenne és egy ideje nem akarom, hogy csak nyavalygásról szóljon ez a blog.
Mindenesetre úgy tűnik, minden aggályaim ellenére a topik mégiscsak elérte a klaviatúraküszöböt..
A Palmasi hajóalkatrész, festék és egyéb, a bárka felújításhoz szükséges anyagokat forgalmazó cégek, jobbára az Isleta magasabban fekvő, hegyi részén terpeszkedő ipartelepén bérelnek üzlethelyiséget.
Ezen helyeknek a fülledt kánikulában való, gépjármű nélküli, gyalogos/gördeszkás (sajnos a hegymenetben a longboard vajmi keveset segít) látogatása, meglehetősen izzasztó elfoglaltság.
Igazából olyan, mint ha kaptatás közben permanensen zuhanyoznék belülről.
A boltok kiszolgálói általában meglepett arccal konstatálták, hogy úgy nézek ki, mint aki most szállt ki a fürdőkádból, egyikük például, némi együttérzéssel vegyes undorral, kuncogva ajándékozott meg egy kazal papírtörlővel, hogy a szükségesnél jobban azért ne csepegtessem össze pultot.
A nagyobb raktárak kapujainak bemélyedéseibe húzódva, néha kicsavartam a maszkomból a felgyűlt verejtéket és akkor belémhasított a felismerés, hogy mi a lúdbőrös lófaszt is csinálok én itt valójában.
Félek!
Vagyis, hogy körülvesz a félelem, de egészen másrétű, mint amivel jelenleg az összes médium igyekszik szintentartani a pánikot.
Egy kihalt indusztriális zóna félreső részében lopva, rejtőzve szorongatok egy ázott szövetcafatot, attól rettegve, hogy a rövid időre fedetlenül hagyott arcommal, esetleg magamra vonhatom a szerv – többnyire sokba kerülő – figyelmét.
Egy jogos, de mégis abszurd paranoia, hogy megbüntethetnek, úgy is, hogy valójában eszem ágában nincs ártani, a törvény képviselői szankcionálhatnak, sőt ez a feladatuk, pedig nem is csináltam semmi rosszat…
Egy jó hónapja ugyanis újra komolyabban kell venni a világban tomboló halálos vírus fenyegetését itt a szigeten.
Ezt a komolyságot az arcunkra is írják, illetve a fülünkre gumipántozzák vagy a tarkónkra kötözik.
Rendeleti maszkabál van ugyanis, nullahuszonnégyben viselni kell a védekezés mulya álarcait, ha akarod, ha nem.
Ez a történelem eddigi leghosszabbra nyúlt farsangi bulija, csak a jelmezek ötlettelenek kicsit, látszólag mindenki vizsgadrukktól izzadó, szemforgató műtőssegédnek öltözött.
Ha nem akarsz résztvenni a mulatságban, akkor bizony könnyen ráfizethetsz, no nem ám az egészséged épségével, hanem a szó hagyományos profán értelmében, vagyis anyagilag, hisz a rend éberen vigyázó kékszín katonái, pikk-pakk legombolhatják rólad az elmúlt fél évben kiesett jövedelmed árnyékában kuncogó maradék eurókat.
Megnyugtató egyébként, hogy ez is csak a pénzről szól, mint minden, sok újdonság nincs benne, csak ne lenne ilyen kurva átlátszó.
Ha fizetsz, akkor nem kell viselni, mindegy, hogy a zsernyáknak perkálod a lóvét, némi igazságos jól kiérdemelt büntetés formájában vagy egy étterem utcára pakolt székein ülve vagy fizetővendég, ha virítod a lóvét rögvest elkotródik az ármány vagy legalábbis mentesülsz a felelősség alól.
Ha azonban nem vagy elég tehetős, a partmenti bárok napernyőinek árnyékában élvezhető felszabadult, maszkmentes koktélozgatáshoz, akkor áldogálhatsz a napperzselte sétányon, a csinos kis védőfelszerelésed vetejtéklucskos takarásában, várva, hogy az arcbőröd híven megidézze a több napos vizihullák, petyhüdt, kásás textúráját, amint a saját kipárolgásában lassan puhára dinsztelődik.
Kényelmes egy kis kórság ez amúgy, kipihenendő, a mindenkit a négy fal közé kényszerítő tavaszi rohamot, a nyári hónapokra visszavonult, kivette a jól megérdemelt szabadságát, büntetlenül hagyta a kanáriókat az elzárt zuhanyzójú partokon egymás hegyén hátán fetrengeni. ( A strandok tisztálkodóegységeinek kiiktatásását egyébként igazán “nyomós” ok indokolja. A zuhanyzók és lábmosók NYOMÓgombjának érintésével ugyanis könnyedén tovaterjedhet ám a nyavalya, ezért jobb is ha nem piszkálja őket senki.
Illetve úgy tűnik jobb, hogyha csak hiába piszkálja, mivel persze mindenki rápróbál, hátha mégis működik, csak ugye a felelős járványügyi intézkedés következtében a víz, amivel a vakmerő nyulkálást követően esetleg le lehetne mosni a kis rohadékokat, nem csörgedezik ám vidáman a csapból, még annak ellenére sem, hogy az egyszeri mosdanivágyó, hosszabban és erélyesebben töfködi. Szerencsére egyéb gomboknak, például a parkolóórák billentyűinek, eszük ágában sincs vírusokat közvetíteni, így ezek a hasznos eszközök méltán mentesülnek a forgalomból való kivonás megalázó gyakorlata alól.) Tisztelettudóan elkerülte a fedetlen arcú politikusok meleg kézfogóit, a maszkmentes csendőrök buzgó bírságolóakcióit, a misék áhitatát.
Fittyet hányt a kéthetes lappangási időre és inkább három hónapig rejtőzködött.
Node minden jónak végeszakad egyszer, és a jó előre beharangozott “SECOND WAVE” premierjére mégiscsak előkerült a mi kis vírusunk. Tudatában annak, hogy a holiday kissé elhúzódott, vehemens tempóban próbálja behozni a késést és az érthetetlen szünet után, – tévéből – láthatóan újult erővel veti magát a társadalomra.
Csakhogy velünk nem lehet ám ilyen egyszerűen kibaszni, mert bölcs vezetőink intelmei nyomán úgy fröcsköljük magunkra az alkoholos fertőtlenítőt, akár a győztes forma1-es pilóták a bazipezsgőt, és nemám csak a légkondicionált boltban meg a gyógyszertárban vagy másik lények közvetlen közelségében húzunk maszkot, hanem bizony mindenütt.
A negyvenpár fokos forróságot hozó kalimában is viseljük szánalmas kis rongyainkat az arcunkon, még ha alatta rongyá rohad is a bőr, hordjuk árkon-bokron, úton-útfélen, egyedül a kocsiban, magányosan a tengerparton, hisz így ésszerű.
Eldobható plasztikréteg alá rejtjük, a természetes mikrobiótájától kemikáliákkal megfosztott kacsóinkat és rondán nézünk minden “gyilkos szemétládára”, aki óvatlanul belültéved a mesterségesen az emberek közé ékelt, kétszázcentis sugarú senkiföldjék határain.
Nem gyújtunk rá az utcán, elejét véve, a cigarettaparázs nyolc-kilencszáz fokos poklát is túlélő vírusok, füstgomolyok apró részecskéibe való kapaszkodásának.
Tíz után nem megyünk a bezárt kocsmákba és az est leszálltával a playa-kat sem látogatjuk, hisz -mint az köztudott – a SARS-COV-2 ilyentájt van igazán elemében és percre pontosan indul portyázni az éj setét leple alatt.
Lubickolunk a ránk kényszerített pszeudobiztonság illúziójában, hordjuk, mossuk, fizetjük, amit kell és mégis mit kell lássunk a hírekben?
Hogy a fránya nyavalya valahogy mégis utat talál, olyan dühös, hogy minden biztosnak mondott védelmi vonalunkon áthág, még a jóesetben kéthetente lecserélt, egyszerhasználatos, ázott, papír műtősmaszk sem állhatja útját, keresztülvág a mindenölő kínai dezinficiálóragacsok ködén, bebújik a tenyérmintás nejlonzacskók alá, átlibben a kétméteres távolságtartás szakadékán, és még az elmaradó tesztelések nyomán meg nem születő adatok hiányában is képes kedvére módosítgatni a hiradásokban szereplő baljós számadatok értékeit.
Talán azért tehet így, mert a halált hozó nedvekkel gondosan telepumpált, használt maszkokat, koronásra izzadt gumikesztyűket, csak úgy lazán, természetesen szétdobáljuk, meg sunyin a kommunális hulladékba vegyítjük, ahelyett, hogy azokba, a sűrűn felálított, nagy, vörös, biohazard piktogramokkal ékes konténerekbe temetnénk, amik rettentő tartalmát minden hajnalban gondosan lelángszórózzák a különleges pandémiakommandó szkafanderes tagjai.
Ja nem, hisz efféle alkalmatosságokról valahogy elfelejtettek gondoskodni, vagyis a testedből szivárgó vészterhes váladékokra csak addig kell vigyázni, amíg számonkérhető vagy miattuk, a velük átitatott védőeszközök elhajigálva hirtelen biztonságossá válnak, ahogy elhevernek ott a természet lágy ölén, megszelídül bennük a vírus…
Vagy biztos a gondosan rettegtetett népléleknek van igaza és azok a gonosz menekültek terjesztik a távolból, akik már harmadik hete kényszerülnek aszalódni, a hullámtörőmólón álló, hevenyészett vöröskeresztes sátrak “langymeleg” ölelésében…
Lehet is utálni őket érte rendesen.
Az persze nem számít, hogy szerencsétleneket hermetikusan elzárták a külvilágtól és csőre töltött fegyverrel őrzi őket a szigeten fellelhető összes erőszakszervezet, méghozzá olyan teátrális hatalomfitogtatás közepette, hogy onnan még a mikrobáknak sincs kedvük kisurranni.
Akkor mégis mi lehet?
Esetleg a földből felszálló miazmákat okolhatjuk, mint anno, a pestis, a kolera vagy a feketehimlő járványok idején?
A slendriánul fertőtlenített, óceán felől érkező fuvallatok hozzák, amit hiába permeteztek serényen a védekezésipari szakkolégák?
Az alufóliasisakos tardok háttérhatalmizsidógyíkembereinekötgéskemtrélhaarp tornyai közvetítik láthatatlanul a Bilgécc meg a Soros parancsára?
Esetleg a jóisten maga rendelkezett a második nagyüzemi likvidálásról, sutba vágva a szivárvánnyal megpecsételt szövetségünket, mert időközben rájött, hogy mégsem állhatja a buzikat?
Vagy valami egyéb rejtélyes turpisság állhat a háttérben?
Netán mindannyian át vagyunk verve?
Ki tudja…
Mindenesetre jó volna így vagy úgy befejezni a bohóckodást, elhagyni ezt a beteg színjátékot és a sok egymásnak ellentmondó, ad-hoc kirakatintézkedés helyett, talán megpróbálni tiszta vizet önteni a pohárba, vagy ha nem, akkor kihalni végre rendesen, tisztességesen, mint a szegény dodók.
Csak könyörgöm legyen már vége ennek szarpaskolásnak valahogyan…
TÚLOLDAL 