TÚLOLDAL

Írni.
Várni.
Sokadszorra is elküldeni a képeket, amiket valaha még büszkén terjesztettem, most meg attól fázom hogy elég megnyerőek-e a vásárlóknak.
Lelkesedni a válaszokon, melynek minden karaktere a megszabadulás ígéretét hordozza magában.
Aztán megint várni, és alázuhanni a virtuális csendben, amikor elfogynak a reakciók, az érdeklődés elhalkul, és ugyanott találom magam, mint ahol voltam, csak minden kudarcbafulladt próbálkozással egy lépésnyivel mélyebben.
Lassan elpárolog a remény, kifogy az üzemanyag a mesterségesen reanimált bizalom testét elektromos impulzusokkal rángató masinából.
Tisztában voltam vele, hogy ez a tranzakció nem fog zökkenőmentesen lezajlani, ez talán sokkal ideálisabb esetekben sem egy gyors folyamat, hiszen az emberek zöme nem úgy vesz hajót, ahogy nápolyit szokás. De a kezdeti benyomások nyomán felébredő esély a változásra, minden lemorzsolódó vásárlójelölttel egyre inkább elenyészik.
Közben az idő zakatol, történés nélkül múlnak el napok-hetek, és a mentális tisztaságom is egyre siralmasabb képet mutat.
Az egykori személyiségem fragmentumait próbálom egymáshoz ragasztani, de sehogyan sem passzolnak a darabok és ha valamit össze is tudok állítani belőle, az semmi hasznavehetőre nem hasonlít.
A mozdulatlanságot egyre fojtogatóbbnak érzem, szinte bárhol lennék már, ami nem itt van.
Belegondolva abba, hogy egy éve nem voltam a vízen ringatózó otthonomtól negyven kilométernél távolabbra és ezeket az eseteket is egy kezemen megszámolhatom, egyébként pedig néha napokig ki sem dugom az orrom a kabinból, rádöbbent arra a szánalmas tényre, hogy igazi hikikomorivá váltam. A történések a komor belvilágomban róják a saját magukba visszatérő köreiket, értékelhető konklúzió vagy megoldás nélkül, sebesen távolodva a külvilág valóságától.
És hiába tudom, hogy a rácsok valójában csak a fejemben léteznek, az illúzió, ami a hajós lét és a szabadság fogalmainak összekapcsolásódásából keletkezett, nap mint nap a képembe röhög.
Néha csak hajszálak választanak el attól, hogy egyszerűen kievezzek a partra, felszáljak valami járműre és sose térjek vissza, magam mögött hagyva ezt az kalickát, ami már jó ideje nem tűnik még csak aranyszínűnek sem.
Persze nem teszem meg. Nem tehetem.
Itt maradtam evvel a felelősséggel, ami egyre szorongatóbb.
A vízbe mártott testek ugyanis nem csak a súlyukból veszítenek a vízkiszorítás arányában, de lelkesen rohadnak is a folyékony halmazállapotú, sós, dihihidrogénoxid cseppet sem barátságos ölelésében.
Sajnos a pandémia viszontagságai közt való életbenmaradás elnyelte a felújításra szánt összeget, amiről utóbb úgy gondoltam, hogy a befektetését megúszhatom az eladási ár leszállításával, és ha valaki megveszi, akkor az onnantól az ő problémájává válik.
Azonban, ha nem kerül sor a biznisz nyélbeütésére akkor a gond családban marad, (A mai világban akár családnak is nevezhetjük egy férfi és egy hajó laza érdekközösségét.) és egy siralmas állapotban lévő hajóval, pénz nélkül kell szembenézzek a közelítő tél időjárási viszontagságaival, egy elpazarolt nyár után.
Újabb felesleges küzdelmeket verve bele, ennek a megfulladt álomnak a bomló tetemébe, úgy hogy semmi kedvem nincs már hozzá.
Ráadásul tudom, hogy az óceánon, elszántággal, és leleményességgel csak rövid ideig lehet ellentartani a természet nagyon is valóságos kihívásainak.
Amire a legkevésbé sem vágyom az az, hogy ne csak úgy szimplán buggyanjak meg, hanem egy igazi süllyedő hajón legyek őrült. És a bárka elvesztésével gúnyos kis idézőjelek közé szorítsam az elmúlt évek tengernyi erőfeszítését.
Fogytán vannak a tartalékaim, és ha minden erőmmel az el-ellobbanó értelmem pislákoló lángját kell védelmeznem, akkor nem is fognak sokáig kitartani.
VEGYETEK HAJÓT BAZMEG!