TÚLOLDAL

Sosem osztottam azoknak az “erősembereknek”a véleményét, akik a depressziót és egyéb “lelkibetegségeket” csupán a nyugati, elkényeztetett, snowflake-ek nyígásának tartják és letudják az egészet avval, hogy: ” Katonának kee vinni az ilyet, ott aszt kipurgájják belőle a mimózaságot.”
(Mindemellett az amerikai filmek sztereotip hipohondereit sem tartottam mérvadónak, akiknek évekig kell terápiára járni, ha valaki esetleg offenzíven ráncolja rájuk a szemöldökét.)

Viszont mindíg is irigyeltem a hurráoptimistákat, az élet által kínált citromból limonádé gyárosokká válókat, a legnagyobb szarvihar közepette is teliszájjal vigyorgó féligtelipoharúakat, jó nekik, ők hatalmas fórral indulnak az emberiség azon három négy százalékával szemben, akik a hangzatos: Major Depressive Disorder nevű elváltozást nyerték a genetikai lottón vagy kapták jutalmul az élésbajnokság versenyszámaiban való ilyenolyan helytállásért.
A pozitív világlátás erény, ez nem képezi vita tárgyát, csak egyrészt nem antagonistája a depressziónak és még csak nem is gyógyszere, másfelől nem minden személyiségtípus képes száz százalékban elsajátítani. Főként ha nem csak pesszimista vagy introvertált a jószág, de mellé még beteg is neki az agya.
Az AIDS-esen sem segít túl sokat, ha azt ismételgetik neki, hogy “szedd már össze az immunrendszered wazze”, meg “mit kell megijedni egy kis náthától, nézd milyen szépen süt a nap.”
Pedig a depressziót akár nevezhetjük egy szellemi “autoimmun betegség”-nek is, hisz pontosan azt nyírja ki benned, amivel természetes úton védekezhetnél a világ barátságtalanságaival szemben, az életörömöt, a lelkesedést, a sikerélmény átélését, az aktív cselekvés vágyát. (Vagy annak esetenként a fizikai lehetőségét.)

Szóval csodálom a vidám természetű optimistákat, de minden tiszteletem ellenére nagyon fel tud baszni, amikor naplementésháttér elé montírozott koelhós mélységek odamondásával akarnak meggyógyítani.
Mert ők tudják, mert ők voltak nagyonlent, ezért bátran kijelenthetik, hogy ha ránevetsz a világra, akkor az is visszamosolyog rád!
Hát a kiskutya faszát!
Elképzelhető, persze, hogy a nőimagazinos szomivagyokot tényleg orvosolja az efféle bulvárpanacea, csak azt elfelejtik, hogy amin mondjuk egy kiadós shoppingolniszaladással is segíteni lehet, az valószínűleg köszönőviszonyban sincs MDD-vel vagy Dysthymiával.
A civilizációs nyomásra kialakuló mentális elváltozások mindinkább megszokottá, hétköznapivá válása, karöltve a new age-es forced happyness téboly térnyerésével sajnos tendenciává tette az önjelölt pszichiáterek, lélekgyógyászok és a fotelbólbölcselvesegítők elszaporodását, és ennek nyomán bizonyos, valódi betegségek nem helyénvaló társadalmi megítélését. Komolytalanná, édesbús melankóliává, meg habkönnyű feketemasnival átkötött divatvilágfájássá, esetleg ócska, dekadens nyavalygássá degradálva, ezt az egyébkét húsbavágó problémát.
Masszívan figyelmen kívül hagyva, hogy sokan nem feltétlen azért trancsírozzák fel az ereiket, mert az épp trendinek tűnik az emós videoklippekben, hanem mert nem tudnak tovább együttélni a durrdefektet kapott agyuk kóros reakcióival, ami elől, a dolog természeténél fogva nem nagyon lehet elmenekülni.

És ha a betegség kialakul, akkor az onnantól kezdve indifferens, hogy miben tisztelhetjük a kiváltó okot, mert a szimptómák pont ugyanolyan súlyosak lehetnek annál is, aki szimplán csak örökölte ezt a hangulati zavart vagy a rá való hajlamot, mint annál, akit valami erős pszichés trauma juttatott idáig. Nyilván ez utóbbi esetén eltérőek a terápiás módszerek, de az elváltozás tünetei azonosak annál is aki nehezen dolgozza fel az aranyhörcsöge nyeretlenségét a rágcsálószépségversenyen, mint, mondjuk, aki a szeme előtt lemészárolt a családjának borzalmai okán süllyed az emocionális kontrolltalanság szomorú mocsarába. A túlzó példa csupán arra kíván rávilágítani, hogy a probléma kizárólag a betegség lefolyásának élettani hatásai szerint súlyozható és nem az elszenvedőjének életkörülményei alapján.
Tehát a “Lógatod itt az orrod jódolgodban, afrikában meg éheznek. jellegű hozzáállást nem csak azért nem célravezető hangoztatni, mert a “másoknak sokkal szarabb, mint neked” tényszerű ismeretétől még senki nem vált kiegyensúlyozott boldog személyiséggé, hanem mert, mint ahogy a rák, a depresszió sem válogat és fikarcnyit sincs tekintettel társadalmi előmenettelre, korra, nemre, bőrszínre vagy felekezeti hovatartozásra és a távirányítót pont olyan erővel csavarja ki a tehetős bankár, mint az agrárproletár kezéből.

“Miért nem kezdesz már magaddal valamit, rossz nézni amit csinálsz”

Ez talán a legkártékonyabb hozzáállás, ami még a “szabadítsd fel az elméd” vagy “fogaddaszívedbejézust”- jellegű hasznostanácsoknál is sokkal szarabb, mivel nem elég hogy nem segít, de egy kis plusz szégyenérzet hozzáadásával is tetézi a bajt.

Ugyan a lustaság vagy semmirekellőség nem zárja ki a depresszióval való közös halmaz meglétét, de azt azért érdemes tudni, hogy ha napokig nem kelsz fel az ágyból és a táplálkozásra szánható időt és energiát is inkább zokogásra fordítod vagy épp bárminemű fizikai megterhelés hiányában 24 órán keresztül alszol, mint akit agyonvertek, akkor az ritkán tudható be egyszerű tunyaságnak.
A legramatyabb tünet ugyanis nem a világ besötétedése, a levertség, a szorongás vagy az önértékelési zavarok, hisz azok csak pocsékká teszik az ember életét, de nem kilátástalanná.
A magadon való segítés ellehetetlenülése sem szimpla restség, hanem épp a kórismék veszedelmesebbje, vagyis a részleges vagy teljes cselekvésképtelenné válásnak a következménye, hisz pont ez a sötét, mentális paralízis a legnagyobb kerékkötője mindennemű pozitív változásnak.

Sokáig én is azt hittem, hogy majdelmúlik, meg, hogy okosabb vagyok én annál, mint, hogy egy “kis depi” túljárjon az eszemen, és hogy az ember egy napfényes szigeten nem is lehet igazából kitéve a betegség pszichiátriai értelemben vett valódi válfajának, de az a tizennyolc hónap, amit az életem visszaszerzésére irányuló kőkemény, de eredménytelen kaparással töltöttem, rádöbbentett, hogy ez biza, kurvára nem játékdolog.
Sajnos eljutottam abba a stádiumba, amikor be kell lássam, hogy egyedül nem tudok magamon segíteni, most már csak azt nem tudom, hogy ki vagy mi az, ami tud.
Abban viszon biztos vagyok, hogy sem a jóindulatú számonkéregetés és magaslóról kioktatás, sem a foghegyről odavetett, gondosbocsszagú vattacukorezotéria lédig bölcsességei nem lesznek közöttük.