Elbúcsúztattuk angol cimboránkat Davidet.
Lassan kiürülnek innen délről a normális emberek.
Természetesen örülök neki, hogy a pandémia okán bevezetett szabadságkorlátozások enyhülése révén elhúzhatott a szigetről, és még munkája is akad, de mégiscsak mégegy kedves emberrel kevesebb a környezetemben.
Nemrég Jay, most David és Anton is pár nap múlva útrakel.
Szerencsére Peti még itt van.
Az egész körülöttem vánszorgó és persze hullámzó helyzet, megsúlyozva a ígéretesnek tűnő hajóeladás programmal elindított bennem egy régóta szunnyadó érzést. Hatalmába kerített az a furcsa ideiglenesség, ami az éppen aktuális otthonok elhagyásakor a nagy utazások előtt szokott eluralkodni rajtam.
Amikor két világ között lebegsz, és kezdesz sehová sem tartozni igazán.
Ide már, oda még nem.
Elég összetett dolog ez.
Szinte hallatszik, hogyan szakadnak ki azok a szálak, amik ide fűznek. Egy-kettő fáj, másoknál a szál könnyedén szalad ki a lukakból, és vannak olyanok is, melyektől megkönnyebbül az ember, fellélegez, mintha a nyakára tekeredett, húsába metsző damil pattana el.
Vegyül bele egy kis várakozás és izgalom, ami a változás előszelével mindig együtt érkezik, de most valahogy kevesebb, mint az ezt megelőző években, és mintha a félsz alattomos kukackái kikezdték volna némiképp.
És hiába erősödik az “ide” egyre kevésbé tartozás érzése, mivel az “oda” hollétéről egyenlőre fogalmam sincs, ezért annak a bizonytalan változónak az irányába sokkal nehezebb direkt, lelkes várakozást érezni.
(Érdekes ez, hogy ahogy öregszik az ember és egyre kevesebb veszítenivalója akad, annál szánalmasabb paragép válik belőle, annál jobban kezd aggódni a szaros kis ringyrongy életéért. Furcsa ez a beszariság, hisz régen annál nagyobb volt az izgalom minél kevesebb biztos pontot tartalmazott a képlet.) A félelem mondjuk ezúttal azért is erősebb, mert nem tudom, hogy elég erős vagyok-e, ebből az egyébként gyűlölve szeretett izoláltságból kilépni.
Szoktak olyan hülyeségeket mondani a népek, hogy ami nem öl meg az megerősít…
Nos az elmúlt évem az majdnem kinyírt egy párszor.
Így is, úgy is próbálkozott, és csak kis híján nem sikerült neki, viszont a mondás állításával ellentétben, ahelyett, hogy megacélozódva diadalmasan emelkedtem volna ki a gyilkos megtapasztalásokból, leginkább, egy, a szilveszter esti petárdaesőben, hideg aszfalton szűkölő kóborebnek érzem magam.
Mindennek ellenére mégis felpezsdít a megmenekülés esélye, hogy a múltam árnyékából talán kiszaladhatok.
A pezsgés most mégis inkább olyan, mintha tévedésből a bőröm alá szórtam volna a robbanóscukorkát.
Eddig is futottam az emlékeknek, az élet delelőjétől nyugatabbra egyre hosszabbodó árnyai elől, de úgy tűnik a meglógási kísérlet jellemzően az egyszeri rajzfilhős azon kevésbé hatékony stratégiáját követte, aki, a kidőlő fa földbedöngölő sújtását elkerülendő, egy egyszerű, lendületes hátralépés helyett, inkább lélekszakadva rohan alatta, remélve, hogy gyorsabb lesz, mint amennyire a fa magas/hosszú.
Ez a megoldás nem csak az animációs filmekben nem szokott soha sikerülni, szóval nem is baj ha nem folytatom.
Az emóciókoktélnak vannak még további komponensei…
A nem folytatás gondolatára, a hangulatomba becsöpög még az afelett érzett könnyed kis szégyen, hogy az asztal, amire az emberek le szoktak tenni dolgokat, az énelőttem jobbára üres, vagy csak félbehagyott izék nyomait hordozza valamelyest. És most is csak egy újabb hosszan nyomorgatott de befejezetlen, haszontalan dolgot tudok ráhelyezni a felületére. Hitvány megfutamodás, papírkosárba lökni egy álmot csak azért mert összetört és megragasztgatva már nem olyan finom.
Közben a gondolataim már messze kalandoznak és úgy tekintek az elképzelt jövő távlatából keserédes nosztalgiával a jelenre, mintha az is már az itt összetákolt múlt darabkája lenne.
Egy, a nyomi végnapjaival együtt is csodás és izgalmas életszakaszra, amiből nem bánok semmit, de sűrűsége ellenére, mikor végeszakadni látszik, mégis valamiféle betölthetetlen hiányérzettel csiklandoz, akár a nyáriszünet végén a kisiskolást, akinek már csak pár napja marad a szünidőből és annyira egyszerre akar minden lehetőséget megragadni az augusztus utolsó morzsáinak leghatékonyabb kihasználására, hogy végül csak ül egyhelyben és némán pislog ki a fejéből.
A tetejébe meg még óriás telihold is van.
Szóval eléggé meg vagyok kergülve na.
TÚLOLDAL 