TÚLOLDAL

Jay az eddigi egyetlen permanensnek mondható szomszédom, és komám, ma vitorlát bontott Portugália felé. Megint egyedül maradtam az öbölben.
Hiányozni fog a környékről, bírtam azt a kicsit őrült, de mindenképp dörzsöltnek mondható Brit hajós attitűdöt, ami a sajátja.
Remélem valaha még az életben összefutunk valahol.
Viszont van fejlemény is, ami némi bizakodásra ad okot az jövőm további alakulása ügyében. Vagyis jelentkeztek páran a hirdetésre és úgy néz ki lesz esély kb annyiért eladni Albatrost, mint amennyiért anno vettük, (ami ugyan kevesebb volt, mint amenyit utána ráköltöttünk, de ez az ár tekintettel a jelenlegi gazdasági helyzetre nem is olyan rossz.)
Ha megvennék még a nyáron, akkor végre kiszabadulnék ebből a faramuci kényszerhelyzetből, és talán a Hajni hiánya miatt ronggyárohadt lelkemet – vagymit – is össze tudnám fércelni darabjaiból, ha sok idő után nem egy közös álom romjai szolgálnak a létezésem díszletéül, és nem emlékeztet minden őrá, meg erre a tengeri kudarcra, amire együtt beneveztünk.
Persze kicsit ambivalens érzés is, mert azért szeretem ezt a fajta életet, meg a hajó is a szívemhez nőtt, de megtorpantam, beragadtam, és ez a vegetálás nem vezet sehová. Ideje továbblépni és előlről kezdeni mindent. Arról nem is beszélve, hogy más módon nem tudnám visszafizetni Hajninak a részét, szóval ez lesz a legjobb megoldás.
A hogyantovább még mindig ködös, de nem akarok idetapadva megőrülni, és a változás ha javítani nem is fog a helyzeten, az már bizonyos, hogy mindenképpen máshogy lesz majd szar. Érzem, hogy ez a frissesség segíteni fog rajtam.
Van az a tengerész mondás, hogy a két legboldogabb pillanat egy hajós életében az mikor megveszi a hajóját, a másik pedig mikor eladja.
Ez utóbbinak a szele megcsapott most egy kicsit, és a szabadság elméleti közelsége felvillanyoz.
A biztos bizonytalanság, az adósság súlya, lekerül majd a mellkasomról, avval a halk, de folyton jelen lévő szorongással együtt, amit az apró tárgyakban való bizalom kényszere okoz. Nem kell majd azon stresszelni, hogy az a kötél, az a láncszem, az bármilyen biszbasz kitart-e az elemekkel való küzdelemben vagy a “mothernature” apró szeszélyei szétfingják egy pillanat alatt és minden megy a levesbe egyszerre.
A vízfelszínen helytállás konstans felelőssége visszaszelídül a hétköznapi szárazföldi élet lustább kihívásaihoz.

Eddig is próbáltam élni a helyzet adottságait, de most elhatároztam, hogy az összes időt, amim maradt Albatroson, úgy fogom tölteni, mintha egyszeri turista lennék és kifacsarom belőle az utolsó csepp örömet is, nehogy megbánjam később a lustaságból vagy kényelemből elszalasztott pillanatokat.