TÚLOLDAL

No hát kellett nekem felrázatlan hógömbökről delirálni, most aztán megkaptam az óceántól ellenkezőjét. Persze az életem nem lett ettől sokkal ingergazdagabb, csak a mozdulatlan üveggömb metaforából átkerült, valami neves off road bajnokság, úttalan-utain száguldó terepjáró műszerfalán gubbasztó bólogatókutyába, leginkább annak is a fejébe…
Párszáz mérfölddel nyugatabbra ugyanis, egy 973 hPa-os közepű ciklon pörgött fel Észak-ÉszakKelet irányába, örvénylése elég messze volt a szigetcsoportól ahhoz, hogy Tenerife árnyéka meg tudja fésülni a hullámokat, és szerencsére a szél is harminc csomó alatt maradt.
Amik viszont ideértek a távoli időjárási jelenség légköri hatásai nyomán, azok a nagyjából méter magas, a bárkám vízvonalánál rövidebb, és négy másodpercnél szaporább holt periódusú hullámok, amire a hajós szakzsargon általában a “vernéd inkább bojtosúszójú riherongy anyádba” kifejezést használja.
Az alábbi ábra nagyjából szemlélteti a hajó tömegközéppontjának mozgását, azonban ez a valóságban korántsem ennyire harmonikus, egyrészt természetes körülmények között a hidrodinamikai jelenségek némiképp összetettebbek ennél, másrészt egyéb tényezők is közrejátszanak, úgymint a szél iránya és ereje, a tengerjárás pillanatnyi állása, a horgonyláncok feszessége, stb.

Szóval a körülmények némi breakbeat-es felhangokat csempésznek, a decknek a vízszintestől, mind lefelé, mind felfelé, kb 30-35°-os tartományban rángatózó lineáris ritmuslapjába. Amit a partvonalról visszaverődő hullámok, a nyugatról pumpáló fősodorbeliekkel interferálva, némi oldalirányú és diagonális kóválygással tesznek változatosabbá.
Ez együtt jár a hajó általános zajainak durva felerősödésével és a kapaszkodás folytonos kényszerével, valamint az ezeknek köszönhetően kevésbé pihentetővé váló éjszakák kialvatlanságának zombipapírsárkány hangulatával.
Mindez igazából sokkalta bosszantóbb, mint veszélyes, legalábbis, amíg megfelelő mélységű víz van az ember alatt.(Bár erős széllel együtt érkezve könnyen felrángathatja a horgonyokat.)
Partközelben egészen másféle, hatásra lehet számítani.
Eddig a szárazföld elérését többnyire a kikötő halászpontonján keresztül bonyolítottam, azonban most, már a csatorna kapujában elkapott egy láthatóságimellényszínű tengeri karanténőr és közölte, hogy a kikötő zárva és csak a hivatásosok mozgása engedélyezett, szóval ennél a pontnál engem nem engedhet közelebb.
Hiába győzködtem, hogy csak egy fél órára kötném ide a kis gumicsónakomat és becsszóra nem koronázom össze a kikötő olajmocskos vízfelületét, de sajnos hajthatatlan maradt…
A partrajutásra persze itt van az öböl, sötét vulkanikus homokkal borított strandja is.
Ez, az esetek többségében kielégítő opció, és jobbára csak azért szoktam kerülni ezt a megoldást, hogy a fövenyen hentergő, pancsoló tömegek kölkei, távollétemben ne érezzenek késztetést a dingi ugrálóvárként való hasznosítására, színültig felhomokozására, “próbakörre” való kölcsönvételére, vagy a benne található hasznos készségek partvonalon való akkurátus szétterítésére.
Ez a veszély ugyan, most, a környék kietlen szellemvidékké változása okán nem igazán fenyeget, cserébe a kurta swellek, amik Albatrost megbokrosodott mustángok vergődésére kényszerítik, a sekélyesben, egymás nyakába omlolva ágaskodó, tarajos hullámokká magasodnak, és éktelen robajjal terülnek szét a homokon.
A hullámok nagy sebessége viszonylag kevés időt hagy a két tetőpont közé tervezett partotérésre, aminek kivitelezését, a teljes szörfzóna fehér, kásás örvényléssé változása miatti átláthatatlanság sem könnyíti meg igazán.
A ivóvíz és bor készletem vészes megcsappanása okán nem halogathattam tovább a beszerzőkörutat, szóval ilyen feltételek mellett is neki kellett vágjak az “expedíciónak”… Az öböl pereméig, a gerinc hajlékonyságát ugyan próbára tevő, de viszonyleg gyors volt az út és még a szél is a segítségemre volt.
A szárazföldtől biztonságos távolságban billegve, ott ahol a feltorlódó víz még nem púposodik átforduló zuhatagokká, már elég sokat taktikáztam, várva a megfelelő pillanatot a kitörésre.
A strand fölé magasodó házak balkonjain kezdett feltünedezni, a spektákulumra éhező, a szofán heverés információgazdagságát bármilyen mértékben meghaladó ingerre azonnal ragadozómadárként rácsapó, karantén publikum, és a korlátra támaszkodva, csendben figyelte a partraszállóműsor előkészületeit.
Megpillantva az alkalmas lukat, egy laposabb domborulat hátán egész ügyesen bemanővereztem két leszakadó habfal közé, és a dingi alján már harsogott is a homok, de sajnos az örömöm korainak bizonyult, mert mielőtt a fövenyre ugorhattam volna, a part lankáira kicsapott hullám visszatérő vízhozama magával ragadta a hajókát és egyenesen belerántotta egy épp feltornyosuló hullám alsó ívébe.
Ez először, lazán függőlegesbe állította a dingit, egy amolyan kimerevített rajzfilmes pillanat erejéig, – mikor a prérifarkasnak alkalma nyílik eltöprengeni, a lába alól kifogyott talajt helyettesítő mélység mibenlétén – hogy egy újabb kilencven fokos perdület után, a nem megfelelő oldalával bassza oda a sekélyes kavargó tejhabjába.
Külső szemlélők számára az ilyesmi elég impresszív látvány nyújthat, – mint azt az erkélyekről szórványosan felhangzó moraj is bizonyította – belső nézetes átélése azonban kevésbé szórakoztató, még abban az esetben is, ha a rádzuhanó nyolcvanpár kilós hajótest egészségkárosító hatását sikerül agyonverődéssel súlyozott vízbefúlás helyett, pár könnyű horzsolással megúszni.
Csuromhomokosalgásvizesen, összegyűjtöttem a dingiből kiszóródott javakat és némi hajlongásba sűrített iróniával megköszöntem a körüllakók maradványtapsait.
A dingit, szinte a strandot az úttól elválasztó kőfal lábáig kellett felvontassam, hogy az óceán a magasra nyújtózkodó nedves nyelveivel ne tudja elcsenni, amíg a boltban időzöm.
Előszöris leelenőriztem a készleteimet és a szervezetem külső éppségét, majd kitergettem kicsit a ruháimat, meg a táskámat, hogy ne csöpögjem végig a szupermarket fényes padlóját.
Nem csak nekem volt szerencsém a baleset kimenetelét illetően, de a szétszórtságom ezúttal, a hajón felejtett telefonomat is megkímélte a hullámsírtól.
A száradási folyamat alatt megtöltöttem a vizeskannákat a strand lábmosójából, és próbáltam nagyon bizalomgerjesztően elfoglaltnak látszani, míg a paseot ellenőrző, lépésben haladó rendőrkocsi lefékezett mellettem.
Később kiderült, hogy nem a tevékenységemre voltak kíváncsiak, mindinkább a tarkómra száradt vörös algacsomó látványát vélték valami egészen másnak, mint ami…

A verőfényes napsütés és a csendtől felbátorodott madarak önfeledt társalgása, remek atmoszférát kölcsönöznek a halászfalunak, fütyürészve slattyogok, a talpamon hangosan nyiszorog a nedves flipflop, éles nyík-nyík-je messzire hallatszik, papagájok feleselnek rá a közeli pálmák sűrű levelei közül.
Úgy tűnik a média pánikkeltése megtette a hatását, az a pár ritkán felbukkanó, gyógyszertárba vagy boltba siető figura, mit sem törődve a környezet kellemes viszonyaival, űzött stalkerként látogatja a “zónát”.
Egy bő negyedóra alatt sikerült végigállni az emberenként kétembernyi hiánnyal megspékelt sort, ami perforált kígyóként, körbe-körbe kanyargott a bevásárlóközpont kihalt tereiben. Meglehetősen álomszerű a díszlet. Az uralkodó hangulattól amúgyis könnyedén érezheted magad, egy tébolydában rendezett munkavédelmi jelmezversenyen. Van akin birodalmi gárdistákat idéző full face maszk van, olyan amilyenről még akkor sem álmodtam, amikor folyamatosan, igencsak veszélyes anyagokkal körülvéve dolgoztam, ez meg ilyenben jár shoppingolni, van aki nem veszi le a motoros bukósisakot, és a bejáratnál mégegy extra plasztikkesztyűt húz a könyék felé érő gumikesztyűjére.
Előttem, négyzetméterre tetovált macsócsacsó gyúrósatlétában, a füle mögött feszülő pántok számából arra lehet következtetni, hogy legalább négy műtősmaszkot hord egyszerre.
Bácsi, kétméteres social distancer, pvc csővel körbehadonászba érkezik vásárolni ( Csoda hogy mem szerel működő láncfűrészt a végére.)
A hölgy mellettem nyolc perc alatt már harmadszor dezinficiálja magát az övéről lógó pumpás palackból kipréselt géllel, és akad, aki láthatóan szemeteszsákból vart magámak DartVaderjelmezt.
Az algafoltos, nyirkos trikómban, a szőreimre száradt homokkal vegyes tengeri sóval nem nagyon illeszkedem a fertőtlenítőszagú kompániába…
Többször éreztem azt az utóbbi időben, hogy kicsit elgurult a gyógyszerem, de itt körülpillantva, meggyőződésem, hogy ebben a műintézményben, ha nem is orvos de legalábbis ápoló lehetnék.
Erre a bejárat előtt, elállja az utam, egy, magát láthatóan nagyon fontosnak érző, sárga buborékszemüveget viselő, barnainges szekus, úgy szegezi rám a digitálishőmérőt, mintha valami harlemi gengszterrapper bandaháborús klipforgatásán lenne túlmozgásos statiszta, a nyolcvanas évek derekán.
Na “most megvagy geci” arckifejezéssel tartja felém a elemcsere igényétől halványan pislogó, halottkék kijelzőt, ami 37.4 et-mutat.
Majdnem belekezdek a sztoriba, hogy kishíján halálra taglózott a partraszállóhajóm és több, mint háromnegyedórát feküdtem a tűző afrikai napon, hogy ne nézzek ki valami tengeri ázalagnak, szóval az sem lenne meglepő ha 42-t mutatna.
Aztán persze rájövök, hogy miköze hozzá, nomeg őt is csak bohócként állították a kapuba lázmérőszolgának, és mégha élvezi is a szerepét, a nemetmondás portáshatalmával nemigen lehet felruházva…
Célirányosan, gyorsan vásárolok, ahogy szoktam, a határozott léptek elől a polcok közt tévelygő figurák úgy tágulnak a közelemből, mintha én lennék a sorban álló rudasbácsi, de már a berregő motorosfűrésszel.
Ez kicsit emeli a szürreálfaktort, de legalább hamar végzek…

Kicsit daráztam tőle, hogy a szörfzóna visszafelé sem fogja megkönnyíteni a dolgomat, aztán rájöttem, hogy a szitut a partfelől szemlélve, sokkal könnyebb működő stratégiákat kidolgozni. Erről az oldalról ugyanis, nem csak a fröcskölő káosz látszik, de néhol hasznos mintázatokra is rátalálhat az ember.
Az öböl Északi oldalán leltem egy spotot, ahol a víz ugyan sokkal magasabban mossa a partot, de a hullámok laposabbak és kevésbé hajlamosak az átfordulásra, így ha várok kicsit, hogy a dagály, megemelje némiképp a vízszintet, akkor jó időzítéssel átjuthatok a veszélyes szakaszon. Szerencsére még a boltban felkaptam egyet az akciós SanMiguel sörkonzervekből és mire elfogyott, a vízállást is megfelelőnek találtam az akcióhoz.
Az elmélet helytállónak bizonyult, szóval szárazon és balesetmentesen tértem vissza a vadul headbangelő albatrosra…
Az orrban ücsörgök, talpaim néha a levegőbe emelkednek, máskor meg lábikráig merülnek a habokba, ahogy a hajótest hangos döndüléseel visszacsapódik a vízbe és szivárványt permetez a megfeszülő horgonylánc két oldalára.
A látóhazár szép tiszta, mint a bezárt utazási irodák hirdetésein, az eget egyáltalán nem szabdalják kondenzcsíkok lasszan oszló sávjai, ilyet két három generáció óta nem nagyon láthaott errefelé senkisem.
A vattacukor felhők bodrai közt, avatatlan szem meg sem találná a Teide hósipkás mellbimbóját. (Leginkább talán azért nem, mert, hegycsúcsfigyelés helyett a rángatózás miatti üvöltveokádással lenne elfoglalva)
Én viszont próbálom élvezni, amit dobott a gép, mintha valami vizividámpark attrakcióján lennék bérletes. Mindehhez jéghideg fröccsöt kortyolgatok, ami egyrészt a bömbölö Rage against nóta mellett, sokat segít a pozitív hozzáállásban, másrészt elég nagy szó egy olyan hajón, ahol nincs működő hűtő…