TÚLOLDAL

Sajnos igazi éjszakai bagoly vagyok, és ehhez, az életvitelemnek, minden egyes apró részlete igazodni látszik, vagyis sokszor a napi főétkezésnek is este kilenc után látok hozzá, és ez még a jobbik eset, hiszen néha éjfél körül jut eszembe, hogy főzni kéne valamit. A felborult bioritmus tudatos egyenesbe állítására tett próbálkozásokhoz, hozzá tartozik az ilyen kilengések normálisabb mederbe való terelgetése is.
Negyven évnyi rendszertelenséget mondjuk nagyjából reménytelen katonás napirendi pontok közé szorítani, de azért valami hozzávetőleges fegyelem, kitartó munkával talán belecsempészhető a megcsontosodott káoszba.
A reggeleimnek úgy-ahogy sikerült valami egymásra hasonlító küllemet adni.

• Ébredés.
• A kávé kipöfögése alatt az időjárás várható alakulásának összevetése különböző meteorológiai oldalakon.
• Gyümölcsbevitel.
• A szinte egész napot kitöltő szellemi táplálkozás generálta testi eltunyulás kivédésére foganatosított testmozgás.
• Úszással egybekötött horgonyellenőrzés. (Jellemző, hogy e kettő utóbbit, sokáig fordítva csináltam és csodálkoztam, hogy miért van már délelőtt elhanyagolt majomházszagom.)

Eddig a pontig sikerült a rendszer vázát stabilra építeni.
Nemrégiben toldottam hozzá, a napi táplálkozás korai megtervezését is, Ez talán segít egy kicsit normálisabbá változtatni a bioritmusomat, és talán a kiegyensúlyozott anyagcseréhez is hozzájárul valamelyest, ha nem az éjszaka közepén összecsapott kaják válnak a fő étkezéseimmé…

Az ember agya tényleg minden apró mozzanatot rögzít, hogy ebből mennyi hívható elő irányított módon, az persze más kérdés. A korlátozásnak gondolom biztonsági funkciója van, mármint, hogy a processzor amúgyis képtelen lenne megbírkózni ilyen mennyiségű információval, ezért az elfüstölés megakadályozása okán van leszabályozva a rendszer.
Az mondjuk meglehetősen furcsa kialakításra utal, hogy az adattárolók zöméhez még a rendszergazdának sincs hozzáférése, de mit van mit tenni, ha már így lettünk összerakva…
Vannak más érdekességei is az operációs rendszernek, például akadnak bugok, amik furcsa alprogramok automata lefuttatását eredményezik, amiket mintha nem nagyon szinkronizálna a vezérlőegység a valósággal…

Ezeket hétköznapi kifejezéssel úgy szokták leírni, hogy: MEGŐRÜLTÉL BAZMEG!

A pandémiaspájz készletei értelemszerűen, zömében tartós és szárazélelmiszerekből állnak. A polcon valamiért, pont a hátsó sorba került az aprószemű különösen ízletes lencse, mivel nem volt szemelőtt, ezért kicsit el is feledkeztem róla, hogy ilyesmi is létezik. Borzasztó rég nem ettem, úgyhogy nagyon megörültem a találásnak.
Van ugyanis egy faék egyszerűségű, de ellenállhatatlan lencsesaláta receptem…

A karamellás pirított hagymával felfőzött lencsét, a friss zúzott fokhagymával megbolondítva, szépen kiraktam két műanyag tárolóba, koktélparadicsomot szeleteltem hozzájuk, (Sajnos a supermarketben beszerezhető normál paradicsomnak semmi íze nincs, ezért kénytelen vagyok a piciket használni.) a nagyobbik edénybe belekevertem a ropogósra sült szalonnát, a zsírja vidáman sercegett a kissé még nedves, kósza babérlevelek felszínén.
Aztán kikotortam a polcról az ugyancsak a hátsó traktusba száműzött tonhalkonzervet és akár egy robot, aki lemaradt az éves karbantartás részeként esedékes szoftverfrissítésről, akkurátusan beledolgoztam a másik edény tartalmába…

Ezen a ponton fagyott ki a rendszer, percekig álltam, kezemben az üres pléhdobozzal és a rózsaszín cafatokkal dúsított magokba merült villával, mint egy diavetítő, amelyikben elakadt a tár és hangos kattogás közepette próbálja a semmiből behúzni az újabb műanyagkeretbe dermedt pillanatot…

Egy adag szalonnás, egy adag halas.
Mindig így csináltam, illetve, hát így csináltam régen, amíg volt rá okom.
Vagyis a helyzet úgy áll, hogy teljes természetességgel készítettem ebédet a csajomnak is, aki egy éve elhagyott és halaslencse fogyasztás helyett, most több mint tízezer kilométerre innen majszolja a zöldpapajasalátát…

Ez még talán el lehetne maszatolni valahogy, kimagyarázni a megszokással, a figyelmetlenséggel, ha épp nem az lenne a tényálladék, hogy ki nem állhatom a konzervhalat, és a szagától is felfordul a gyomrom.
(Hiába is az egyik kedvenc tengeri csemegém a tuna, a tartósított változatát egyszerűen rühellem, nem csupán azért mert a fémdobozba az egyébként fenséges halhúsnak csak a leghitványabb részét, teszik, nagyjából azt a maradékot, amit a lenyúzott bőréről, a csontokról meg a fej mellől még le tudnak kaparni, vagy valamilyen vegyszerrel leoldani, hanem mert a hozzáadott olaj teljesen megváltoztatja az állagát, az ízélményt is gazdagítja némi bádogos felhanggal, valamint penetráns dögszagot kölcsönöz az egész visszataszító masszának.
Ezen felül meglehetősen nagy ostobaság, silány minőségű, növényi olajba áztatott, büdös nyesedéket fogyasztani, amikor az ember az óceánon lakik, ráadásul egy szorgos halászkikötő mellett, ahol akár a konzerv árnál olcsóbban szerezhet magának olyan tonhalsztéket, aminek a néhai gazdája, órákkal ezelőtt még vidáman fickándozott…)
A meglévővel konzervekkel is csupán véletlenségből rendelkeztem, történetesen, mikor befogadtam pár napra, a párkapcsolati problémák okán hajléktalanná vált druszámat, és az ő túlélőpakkja itt felejtődött.

A bézik probléma nem is az, hogy most meg kell egyek pár tál kaját, amihez nem nagyon fűlik a fogam, hanem, hogy úgy tűnik elérkeztem egy pontra, ahonnan már nem lehet csak úgy flegmán legyinteni az elmém állapotára, hogy hát szétszórt csávó vagyok meg ilyenek.