TÚLOLDAL

A nagy megkaranténosodásban, újra annyit olvasok, mint anno kollégista koromban.
Amikor a tankönyvek mögé rejtett irodalommal próbáltam, a délutánokat megkeserítő, kötelező tanulószobai órákat átvészelni. A mentális kínzást, ami a tanítás után, a kóterba való visszaérkezéstől egészen addig a pillanatig tartott, míg a mosható fényes festéktől halványzöld csíkkal elválasztott málló diszperzit piszkosfehérjét leuraló, ikonikus Tesla ARS276, koncentrikus barázdái mögül fel nem csendült a Kossuth rádió esti krónikája. Ekkor végre szabadon engedték a nebulókat és én többnyire visszavonultam a szobámba, hogy immár álcázásmentesen olvassam tovább az aktuális könyváldozatot, amire sokszor, a takarodó kötelező villanyoltása után is zseblámpát szegeztem.
Az iskolai könyvtárat hamar felfaltam így.
Szerencsére az olvasás szeretete velem maradt és a jelenlegi nehéz időkben óriási segítséget jelent, hogy a mohón habzsolt történetek szereplőinek bőrébe bújva kirándulhatok keresztül a téren és időn. Ezek az utazások talán a legerősebb támaszai annak az ingatag, mentális jengatoronynak, ami a testemet vezérli.
A test meg csak lustán hever, míg az agyam szivacsként szívja magába a szavakkal rajzolt világokat.
A valós helyszíneimet, vagyis a kockpitbe leterített párnákat, a hajóorr hátszélben védett részét és a kajüt matracait jobbára csak azért váltogatom, hogy az ide-oda mozgással a felfekvés tüneteit enyhítsem némiképp.
Az elmúlt napokban pár Cserna Szabó Andrást táraztam be a villanykötet memóriájába.
Ő például pont olyan író, akit olvasva még normális békebeli körülmények közt is megindul a nyálelválasztásod. Így, a karantén korlátozott gasztronómiai élményeivel övezve azonban olyan, mintha Pavlov ebe lennél, abban a helyzetben, amikor az öreg tudós, a táplálékjelző kis kolompját villanycsengőre cseréli és merő véletlenségből egy súlyos füstöltsonkát felejt az eszköz nyomógombján…
Az érzékletes kajaleírások legalább motiválnak kicsit arra, hogy az élelmezésemet megpróbáljam nagyobb odafigyeléssel és kreatívabban menedzselni, és az ízek értő igazgatásával, legalább egy kicsit visszatalálni a valóságba.

A betűk rengetegébe menekülés kiegészítve az emberekközémenés megtiltásával sajnos az általános testi igényszintet is mérsékli kicsit, ami egyenes út a homeless megjelenés kifejlődéséhez.
Ezen próbálok változtatni némiképp.
Biztos mindenkinek a lakásában van/vannak olyan objektumok, amik valamiért odakerültek egy bizonyos helyre, és kitudja miért ott maradtak, még ha feleslegesek vagy rondák is, az lett a helyük és pont, megszilárdulnak abban a formában, ahogy valaha ottfelejtődtek. Az érzékelés hozzáidomul a jelenléthez, a vizuális ingerek feldolgozásáért felelős agyterület egyszerűen ignorálja a létezésüket. Amolyan jótékony tárgyvakság ez, ami csak rendkívüli helyzetekben tudatosodik, szörnyű másnaposság, vagy a percepció egyéb traumája esetén.
Ilyenkor az ember rácsodálkozik, megdöbben és maga sem érti, hogy mindez miképpen kerülhette el a figyelmét hosszú-hosszú ideig.
Ez egy otthon berendezési tárgyai között még bocsánatos bűnnek tekinthető, azonban, ha evvel a jelenséggel a saját testeden szembesülsz, akkor az már minden bizonnyal patlógiásnak minősül.
Így esett, hogy egy hosszabb úszás utáni szárítkozás alkalmával megrémültem a lábfejemtől, Illetve attól a szerves borzalomtól, ami a lábfejem helyét elfoglalta.
A dolog azért meglepő, mert pár, ritka, kivételes alkalomtól eltekintve, amolyan hobbitosan, mezítláb élem az életemet, nem szokásom zoknik vagy harisnyák rejtekébe dugni, cipők, bakancsok vagy egyéb lábbelik takarásába mélyíteni alsó végtagjaim végződéseit, így a nevezett testrész úgymond folyton szemelőtt van. Ennek ellenére sokáig képes voltam keresztülnézni a tényeken, és csak véletlenül, de akkor szinte villámként hasított belém a felismerés, miszerint valami szörnyű idegen, izé éktelenkedik a szebb napokat is látott lábaim térbeli befejeződésének helyén

Szerencsére az emlékeimben még viszonylag élesen élnek a művészetianatómia oktatás lenyomatai, aminek köszönhetően egész takaros kis lábujjakat és egyéb, a felegyenesedett emlősökre jellemző organikus formákat tudtam kifaragni a bőrkeményedés összefüggőnek látszó, repedezett tömbjeiből.
Kiderült továbbá, hogy a kislábujjam körmének eltűnése, nem a jó ideje esedékes törzsfejlődési redukció eredménye, hanem ott van az valahol, csupán ki kellett bontani, az azt elfedő halott szövetállomány fogságából.
Kemény küzdelem volt, valószínűleg gyorsabban végeztem volna, ha a közel hatástalan habkővel való bajlódás helyett, valódi sarokcsiszolóval álltam volna neki a munkának.

A lábas tapasztalat arra ösztönzött, hogy akkurátusan végigvizslassam a szervezetem egészét egyéb anomáliák után kutatva.
Szerencsére ennyire drasztikus mulasztásokra nem akadtam máshol, a kissé elburjánzott fül és orszőr pedig viszonylag kevés energiabefektetéssel idomítható.
Viszont rá kellett jönnöm, hogy egyes testtájaim talán akkor találkoztak utoljára az éltető napfénnyel, mikor totyogós koromban pőrén szaladgáltam a tiszapart homokpadjain, ezelőtt olyan bő harminchat évvel. Ennek megfelelően, például a farpofáim bőrfelületének tónusa, valahol a barlangi albínógőték betegesebb egyedeinek átlátszósága és a kolerás vizihullák, vitálisnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető türkizes árnyalata közt helyezkedik el.
A színbeli egység helyreállítása érdekében elkezdtem az egész testfelületemet süttetni a nappal, vagyis a tárolókba száműztem, az amúgy sem népes számú ruhadarabjaimat és azóta próbálom fesztelen nudistaként élni a vesztegzár hétköznapjait.
Eleinte persze szokatlannak tűnt a fanszőrzetet borzoló szél, és a gravitáció hatásmechanizmusának szabadabb érvényesülése, valamint a genitáliákat a külvilág abrazív körülményeitől óvó kelmék hiányából fakadó apró balesetek, de pár nap után már legalább olyan természetessé vált, mint amilyen hülyén mutatnak az öltönybe bújtatott emberszabásúak a cirkuszok porondjain.(Vagy üvegfüggönyfalas irodák munkaboxaiban.)
A rutint nem akartam megtörni a hétköznapi hajós teendők elvégzése közben sem, úgymint a horgonyokkal, láncokkal és kötelekkel való zsonglőrködés, hajódeck súrolás, dingipumpálás stb.
Ettől persze leginkább úgy nézhetek ki, mint egy korosodó háziasszonyok számára készült erotikus matróznaptár, de szerencsére belátható távolságon belül nincsenek élő emberek, akiknek az ilyesmi piszkálhatná a szemérmét.(Elég hülye szó a szemérem. Elsőre olysmi jut róla eszembe, amit valami távolbanéző versenyen akasztanak a dobogósok nyakába, esetleg az Akherón révészének fizetségeként a hullák lezárt szemére helyezett pénz, de ezeknek sehogyansincs túl sok közük a meztelenséghez)
A segg és felsőcombbarnítási kísérletek maguk után vonták a bőrhidratálásra való odafigyelés szükségességét is, ugyanis azok a felületek, amiknek pigmentáltságával meg voltam elégedve, idősödő varánuszok, hajlatokban meggyűrődő pikkelyeit idézték…
Szóval jelenleg, fitosra csiszolt lábujjakkal, fazonravágott lukszőrökkel, kicsit már pirítottmandula színű farral, aloétól és kókuszolajtól csillogó bőrfelülettel olvasok a napon, hangyányit másnapos állapotban és azon tűnődöm, honnan szerezzek friss rozmaringot a csőben sült lukas lubinához.