TÚLOLDAL

Már kicsit megbántam, mikor azt írtam a hajó alá költözött halpár megmaradt tagjáról, hogy remélem mihamarabb felfalja valami. Bár megváltásnak tűnt volna számára, hisz tényleg annyira furcsán viselkedett…
Itt van még mindíg, továbbra sem hagyja el tíz méternél messzebbre Albatros vélt biztonságát, viszont lenyugodott, elhagyta a neurotikus hiábavaló keresgélést, mostmár pont úgy úszkál mint a többi fajtársa, hogy ez a legendás “aranyhalmemória” korlátozott ideig élő emlékeinek köszönhető, vagy csak győzött a túlélést minden felé helyező alapprogram, – amit ha antropomorfizálni akarnánk hívhatnánk beletörődésnek is – nem tudhatom, de úgy néz ki, még egy hal is képes túltenni rajtam, traumafeldolgozás terén.
Szóval van egy háziállatom, vagy talán helyesebb azt mondani, hogy neki van egy biztonságot jelentő óceánszelete a két test által közrezárt térben, ami fölött ott lakom én…
Pontosan egy éve nem láttam a Hajnit. Kilencszázhuszonnégymillióháromszázhetvenötezerhétszáz kilométert utaztam, eszetlen sebességgel pörögve, közben negyven éves lettem, túléltem ezt azt, mégis mintha, csak most szállt volna fel a repülőre.
Sajnos az a hiány, amit hagyott, továbbra is mohón felzabál mindent, mint egy valódi fekete lyuk, de az űr ettől jottányit sem lesz kissebb. Valahogy feltölthetetlennek tűnik.
A nagykönyv ugye azt mondja, hogy az idő begyógyítja a sebeket…
Na jó, de mégis mennyi idő???
Egyenlőre nem tűnik úgy, mint egy begyógyult seb, széles és mély, mint amikor keletkezett, talán azóta csak elfertőződött kicsit.
A legbosszantóbb az egészben, hogy nem vagyok hülye, ismerem a megoldást, tudom tapasztalatból, meg persze el is olvastam hozzá az összes szart, hogy mit és miképp kell ilyenkor csinálni és úgy is teszek, ahogy a receptben írják, de a gőzprés szörnyű tonnái ugyanott vannak a mellkasomon, ahol az ütés után tönkrement a gép, a könnyeim ugyanúgy folynak a fejemből csak már megtanultam csendben zokogni, mintha csak valamit beledörzsöltem volna a szemembe.

Tizenkét hónap, ötvenkét hét, háromszázhatvanöt nap, nyolcezerhétszázhatvan óra, ötszázhuszonötezerhatszáz perc, harmincegymillióötszázharminchatezer másodperc, egy komplett örökkévalóság eltelt, nyúlt, húzódott, mint egy túlságosan lelassított felvétel és mélyebb nyomot hagyott, mint bármi, amire emlékszem. Nincs persze jelentőssége, hisz csak egy kozmikus véletlen okán jelent nekünk valamit ez az egzakt, furcsa intervallum, de hát mégiscsak így mérjük az időt és ez az egység azért elég sok mindenre elég szokott lenni…
A belátható távokkal képes vagyok számolni, tudok haladni, teljesítménytmaximalizálni, amolyan projectszerűen, ha valaminek látom a végét, de ez nem akar változni, kicsi tetűfingnyit sem.
Már jobbnak kellene lennie, ehelyett csak napra nap nehezebbé válik avval a nyomással, hogy biztosan megint valamit rosszul csinálok, tutira velem van a baj, hisz mindenki másnál működik. Nekem meg valahogy nem megy, sem magától sem unszolásra, sem kitartó terápiás módszerekkel.
Kudarcnak megélt napok, hogy bármit is csinálsz, hiába erőlködsz, semmi hatalmad nincs a saját kurva agyad bonyolult kémiája felett.
Az egyetlen érdem, hogy sikerült páncélt növeszteni, aminek a felületére bármilyen arckifejezést felfesthetek, és már csak az avatott szeműek vehetnék észre, hogy a maskara mögötti arc folyton ökölbe van szorulva attól, hogy a saját érzései nem unnak rá a gyomorszájának kitartó rugdosására.
Nem kellene boldogság, meg ilyen hangzatos puha érzések, azt is tudom, hogy azt a Dávidot, ami voltam, már sehogyan nem fogom visszakapni, de már attól határtalanul elégedett lennék, ha kikerülne a satuból a fejem.
Szánalmas picsogásnak látszhat ez az egész kívülről, hisz csak a saját környezetemben számos példát tudok, nagyobb, húsbavágóbb, tragikusabb történetekre, ami mellett az én nyomorom könnyed szünidei matinénak tűnik, de az élet nem egy kinek szarabb verseny, mindenkinek a saját keresztje a nehéz. Az enyém meg pont ilyen.
Magam sem értem miért dolgozik az agyam ellenem, talán azért élem meg ezt akkora traumának, mert egy nagyon kis maréknyi embert szeretek ezen a világon, azokból meg még kevesebb van, akik irántam is így éreznek. Akik több lábon állnak emocionálisan, úgy tűnik könnyebb helyzetben vannak, a számosból mindig egyszerűbb elveszteni párat. Egyeseknél az ilyesmi talán csak statisztikai adat, de ha valakinek háromlábú a széke, akkor kurvára kell óvakodni a láncfűrésztől, mert ha nem, akkor borítékolható, hogy a padlón találja magát…

A jó kis karantén karhatalmilag összesűrített izolációja kegyetlen pontossággal rajzolja körül a testedet, de ezen a helyszínelésen senki más nem hever a közelben.
Az emberi kapcsolataim, elhalványultak, megszűntek vagy formálissá váltak.
Persze ez nem mai felismerés.
Már az egyetem utáni időkben nyilvánvalóvá vált ez a tendencia, de egy világváros éjszakai pezsgésében egymást metsző életutak felszínén vitorlázva nem volt annyira szembetűnő az elidegenedés folytonosága.
Nem igazán tudom időponthoz kötni, hogy a társaság középpontjába törekvő fiatal énem mikor változott át egy mélyen introvertált furcsasággá, hol vált a szemlélődés hangsúlyosabbá az interakció vágyánál. Valószínűleg nehezen követhető dolog ez, hiszen nem egy pillanatnyi pálfordulás, hanem hosszú fokozatok nélküli átmenet eredménye. Az általános sikertelenség lassan ható mérge nyomán kialakuló nemrészvétel közönye.
Az érzelmeim kimutatása és a valós idejű kommunikáció mára úgy tűnik soha nem volt az erősségem, mégis mintha lennének olyan emlékeim, amikor ez még nem okozott problémát…
Az ország elhagyása egyben a megszokott szociális gyűjtőtégelyből való katapultálást is jelentette, amit az új élethelyzet bábeli problémái további elszigetelődéssel fűszereztek.
A távolsággal súlyozott érdemi kapcsolattartás, (akár a távkapcsolatok), csak kevés esetben működik hatékonyan, ennek fenntartásában egyértelműen kudarcot vallottam, ami a még így-úgy érvényes ismeretségek, barátságok formálissá hűvösödését is bebetonozta.
Erre semmi mentségem nincs, hiába próbálom a felelősségemet a megváltozott helyzethez való alkalmazkodás miatti elfoglaltságokra vagy az agyamnak az ilyen irányú nehézségekkel szembeni silány képességeire tolni.
A barátokkal való személyes érintkezés hiánya, a közös élmények kontinuitásának megszakadása, még az információs társadalom kommunikációs vívmányait eredménnyel használók körében is okozhat nehézségeket. A magába fordult hülyéknél azonban törvényszerűen vezet a magány terebélyesedéséhez.
A dolgon nem sokat segít, hogy az utolsót megelőző tizenegy évben, az emberekkel való valódi kontaktusom, pár társasági összejövetelt leszámítva egyetlen szeretett személyre korlátozódott. Hajnival tulajdonképpen szinte 0-24-ben együtt voltunk, és amióta ez megszűnt, úgy tátogok a saját tükörképemre a körülöttem támadt vákuumban, mint egy űrállomáson kívül rekedt asztronauta az oxigénellátás elapadását jelző nyomásmérő műszer, nullához közelítő mutatójára.
A fajtársakkal folytatott közvetlen, szellemi és fizikai kontaktus zéróra redukálódása keményen rácsapta az ajtót az elmémre, és hiába is próbálom művelődéssel vagy tanulással lekötni az agyamat, ezt a hiányt, értelemszerűen nem lehet rég halott, vagy akár kortárs irodalmárok és költők, tudósok, történeteivel, tanulmányaival és verseivel pótolni. A Homo sapiens akkor is társas lény, ha ennek gyakorlására nem mindenki ugyanannyira alkalmas. Ennek a szigorú tényszerűsége szükségszerűen konfliktushoz vezet azoknál, akik elvesztették a tájékozódási pontjaikat az emberek birodalmában.
A magány befelé gyűrűző spirálja napra nap egyre növeli a távolságot a külvilág és köztem, ami nem igazán tesz jót a mentális egészségemnek. (De legalább ezt tudom magamról, ami talán azt jelenti, hogy nem bolondultam meg teljesen, az őrültek ugyanis, – legalábbis akikkel eddig találkoztam – kivétel nélkül normálisnak vallották magukat.)
Nyilvánvaló, hogy az emberihez közelítő szociális ösvényre való visszatalálás megfelelő platformja, a legkevésbé sem egy poros, kis földdarab, suburbán részén árválkodó, párszáz lelket számláló, halászfalu partjaitól háromszáz méterre, az óceánon lebegő mesterséges, “lakatlan” szigeten helyezkdik el.
Ezt nem nehéz belátni, de ebből a helyzetből kiszabadulni sem könnyű, hisz közben tudom, hogy mondjuk egy nagyváros nyüzsgésével való újabb találkozás, rövid idő alatt összeroppantaná az idegrendszeremet, és ez az izoláció legalább annyira megvéd, mint amennyire agyonnyom.
Letaglózó rádöbbenni, hogy ezúttal tényleg elbasztad, ez nem egy kis párnapos betegszabadság, vagy igazolt hiányzás, a társadalomból, most tényleg egyedül maradtál.
Tizenpár évet nem lehet csak úgy visszapörgetni, mint az ügyeskedő seftesek a kocsik kilométerszámlálóját.
Hihetetlenül szomjazom a társaságra, de ha meg néha emberek vesznek körül, akkor is csak ülök némán, akár egy rossz bútor, amit késve vittek az utcára a lomtalanítás után. Úgy figyelem az embereket, mint valami mikroszkóp tárgyapján nyüzsgő, üveg létsík érdekességeit, nem csoda, hogy ebből a helyzetből kevés esély van az érdemi kommunikációra.
Egyszerűen nem találom a hangot vagy a nyelvet a külvilággal.
Lehet, hogy csak egyszerűen megkeseredett bennem valami, valami fontos, aminek nem szabad keserűnek lennie egy jól működő lényben.
Borzasztóan félek tőle, hogy így maradok, mert így bizony nem jó élni.

A meghibbanás elodázására alkalmazott stratégiák, amik régen enyhíteni tudták a nyomást, mint a rajzolás vagy egyéb vizuális produktumokba sűrített feszültség, nem jönnek ki belőlem, csak nagyon ritkán és akkor is teljesen esetlenül.
Emlékszem, amikor a szigetre jöttünk, akkor még élesen élt bennem ez a “szobrász vagyok nem turista” dolog, aminek a műterem, anyag és szerszám hiányból adódó nehézségeiből még itt ott megtaláltam a kiutat a rajzolásban.
Aztán rá kellett döbbenjek, hogy valójában soha nem akartam semmit mondani a világnak, csak ami belémzuhant az érzékelésen keresztül, azt átszűrve a saját nyomoromon visszaokádtam az anyagba, papírra, vászonra vagy falra.
Amit nem feszültség szült, annak a kifejezésére nem voltak eszközeim, vagy teljesen érdektelennek tartottam a megjelenítését.
Ezek a terápiás módszerek egyrészt valaha biztonsági szelepként működtek, másrészt legtöbbjükről elmondható, hogy talán, tudat alatt, kerülőutas kommunikációs stratégiák voltak, egy verbálisan egyre kevéssé kifinomult, bezárkózóban lévő entitás segélykiáltásai.
Mindezt persze viszonylag kevés ember tudta dekódolni, (ha volt egyáltalán) és az ő kíváncsiságukat sem korbácsolta fel túlzottan.
Talán emiatt dugulhatott el ez a csatorna is…
Hiábavalónak tűnik érthetetlen nyelven írni a tititi-tátátá-tititit, és még nagyobb botorság az embereken számonkérni, hogy hát miért nem értitek bazdmeg.
Azonban a visszacsatolás hiánya, még az önkereső, öngyógyításra törekvő vizuális kifejeződéseknek is elejét veszi.
Ez viszont ebben a formában a huszonkettes csapdájának vegytiszta megtestesülése.
A hajdanán asztalfióknak készített rajzok, amik csak pár barátnak engedtek betekintést a koponyámban zakatoló masina működési nehézségeibe, hiábavalóságuk szempontjából nem nagyon külömböztek a palackposták tengerbe dobott üzeneteitől.
A szavak is belém ragadnak, sok mindent mondanék, de ha akad egy hallgató, akár személyesen, akár a vonal másik végén, egyszerűen megnémulok, úgy kavarognak a gondolataim, mint a darazsak a levert fészkük körül és nem sikerül elcsípni a nyavalyásokat. Ez persze kívülről úgy tűnik, mintha valami nehézfejű, retardált maugli lennék, akit a varangyok neveltek föl és túl sok időt töltött a mocsárban ahhoz, hogy emberi nyelven megértesse magát. (Különösképp, ha a Hajnival próbálok beszélni és néha felveszi a telefont, – olyan jó hallani a hangját – én meg lebénulok, akár egy vizsgadrukkos diák, aki hiába készült, ha felelni szólítják csak zagyvaságokat hord össze vagy megkukul.)
Az írások mégis kiborulnak belőlem valahogy, hisz írónak sohasem készültem és mivel a képességeim nem is predesztinálnak ilyen babérokra így ebből a szempontból semmiféle kudarcélmény nem ragadhat hozzájuk.
A gondolatok és érzések valamiképp személytelenné is válnak, rögvest, amint rendetlenül szavakká, göcögő mondatokká fércelődnek, erre még külön rá is erősít a napló webre írtságának, újkori palackposta jellege.
Érdekes, hogy amihez tehetségem van az belémszorul, és a nyomás, más, silányabb, sokkal alacsonyabb felbontású formában próbál utat törni magának.
A felszabadító jellege azonban meg sem közelíti a vizuális próbálkozások elmefertőtlenítő hatását.
Az alkotó tevékenység beszüntetése mégsem szándékolt, csak mintha magamnak is félnék megmutatni mi zajlik bennem, nehogy ez is könnyűnek találtasson és az utolsó kapaszkodót is elveszítsem, ami annak az illúziójával kecsegtet, hogy valahol mélyen mégiscsak jó vagyok valamire.
Persze ebben sem vagyok biztos, csak tapogatózom az okokat illetően.
A tény az, hogy nem húzódnak a vonalak, nem válnak formákká-színekké a gondolatok.
Ha kényszerítem magam a dologra, annak reményében, hogy ez valamiféle megkönnyebbülést hozhat, hogy esetleg sikerül áttörnöm ezt a belső gátat, és kiürülhet legalább részben az a szar, ami belülről feszíti, marja szét a rendszert, akkor is csak összegyűrt lapok, törölt, vagy legjobb esetben is félbemaradt photoshop file-ok szaporodnak, avval a rájuk száradt érzéssel, hogy még az sem megy, ami elvileg gyerekkorom óta a lételemem. Persze ez nem egy olyan dolog, amit parancsra lehet csinálni.
Inspirációval tele van a padlás, csak motiváció nincs.
Persze ez is hülyeség, mert mi is lehetne nagyobb húzóerő annál, mint, hogy ne érezzem magam kovácsüllőre száradt légypiszoknak, amit heti hét napban, legalább két műszakban vernek.
Viszont ha nem ragad el, nem állítja meg az időt, nem felejtem el az éhséget vagy a fáradtságot, nem folyik, árad szét a felületen, akkor megbaszta a kutya, soha nem lesz belőle még alkotás gyanúja sem, csak nyűg, ami a régvolt lendület emlékét is összesározza. És ha nem indul meg magától, akkor csak egy fos mesterséges műanyag izé, pont az organikus lényeg hiányzik belőle, ami az értelmét adja, ezért még önsegélyezésre sem alkalmas, hisz a meg-megbicsakló, döcögő kaparászás csak a kiábrándultságomat növeli, a valódi dolgok meg bentmaradnak…

A tudásom pedig megvan, alkalmazott dolgokat ma is remekül meg tudok csinálni, kérésre rutinosan rajzolok bárányt és ugyan már párszor eltemettem Peter Pan-t, de azért annyira mégsem sikerült beleszaladni a felnőttségnek nevezett kelepcébe, hogy az elefántot emésztő óriáskígyót kalapnak lássam. Ez a technikai rutin viszont nem működik akkor, ha magamat kell megváltanom, sajnos erre az esetre pont fokozottan érvényes az a bölcsesség, hogy amit erőltetni kell, azt nem kell erőltetni…
Biztosan jót tenne valami közeg, hasonszőrű bolondokkal, meg rengeteg festékkel.