Az időjárás vajmi keveset törődik a válsághelyzettel meg a vesztegzárral.
Ez mondjuk leginkább akkor érdekes, ha a hely, ahova hazazavarnak, igencsak szenzitív a légköri nyomásváltozásokra és az evvel összefüggő hidrodinamikai jelenségekre…
Érkezik egy cuki vihar Nyugat-ÉszakNyugatról.
Vagyis dobbantanom kellett, a nyugis kis karantén öbölből, mivel az a hely, az elkövetkezendő napokban jelentősen fog veszíteni a nyugalmasságából.
Szerencsére nem kellett messze menni, a legközelebbi “safe space” eléréséhez, de még a rövid túra is kalandosan indult, a vártnál kicsivel előbb lecsapó szélrohamok és egyéb technikai hiányosságok miatt.
Hiába is van most kettő darab működőképes motorom, sajnos a járványosdi, pont akkor csapott le a szigetre, amikorra sikerült a leszakadt motortartót elvinni a hegesztőmesterhez, vagyis belátható időn belül nem fogom visszakapni.
Így csak az egyiket tudom egyszerre használni, a starboardon megmaradt pozícióban.
Ennek eredményeképpen, ha a szemből érkező szél ereje akár egy kicsit is nagyobb, mint az én sebességem, akkor az egyik oldalon pöfögő motor még a kormánylapátok végpozícióba fordításával is balra tolja a hajót, főleg ha a hülye rövid hullámok billegésétől kiemelkedő hajócsavar csak szakaszosan tud tolóerőt biztosítani.
így hat darab balkörzés és minden egyes alkalommal újra horgonyvetés után, amikor már félő volt, hogy a sikertelen öbölből kijutás miatt egyre közelebb kerülő bójasor kötele, csapdába fogja ejteni az egyetlen vízbe meríthető motor propellerét is, meg kellett kérjem Jayt, hogy vontasson ki a hullámtörő széléig. Onnantól a fenyegető “szembeszél” a hátamba kerülve már jobban támogatta a szökést.
A zsebkendőnyi viharvitorla ugyan nem tud túlnagyot fogni a szélen, de a fullra reffelt mainnel pillangózva, egy egész vagány runnal, mégis gyorsan elértem a biztonságos zónát…
Azonban bárhova is megyek ezen a szigeten, az csak egy újabb fejlövésre való muníciót táraz be az emlékek ismétlőfegyverébe. Még szerencse, hogy a hétköznapi tengeri problémák megoldása viszonylag nagy területet köt le az agykapacitásomból.
Persze ez csak abból a nézőpontból tekinthető előnynek, hogy addig háttérbe szorulnak, a ravatalon vetített családi VHS archívum vidámságával vetekedő képek, amiket a memóriám a legváratlanabb pillanatokban szegez a halántékomnak.
A többi nézőpontból, csupán az életem elpazarlását és nem realizálható álmok eszelős, vak kergetését lehet látni benne, amivel mindent tönkreteszek magam körül.
Hiába is üvöltötte minden körülmény a jelenlegi helyzet fennttarthatatlanságát mégis időbe került, mire a tények ellensúlyozni tudták a vágyak értelmetlen concorde szindrómáját. Mostmár az érzelmeim a rációval koalícióra lépve vélekednek a hajókázás ebben a formában való feladásáról…
Bő egy évtizeddel ezelőtt történt egy drasztikus változás a tárgykultúrámban, vagyis, hogy egy, huszonötliteres hátizsákba sűrítettem az addig igencsak zsúfolt életemet és rájöttem, hogy mekkora szabadsággal jár a tárgyaknak tulajdonított jelentősség feladása, a bolond gyűjtőszenvedéllyel és ostoba ragaszkodással való leszámolás. Rá kellett ébrednem, hogy a látszólag magam mögött hagyott szemlélet, valójában a hajó képében szivárgott vissza az életem uralására és ez az objektum a gyermekkori álmom vonzó álruhájában parádézva, súlyos emocionális horgonyokat csempészett az agyamba, miközben fenekestül felforgatott mindent. Egyrészről amolyan identitáspótlékként működött, elfoglalta, a magam valamikori “művészként” való azonosításának kihűlt/megüresedett helyét, hamis prioritásként maga mögé utasított nálánáll sokkalta fontosabb dolgokat, bármilyen esetben előrántható kifogáspajzsként ránthattam elő, konkrétan tévútra terelve vele a létezésemet. Ezektől a kötődésektől egyenként kellett keservesen megszabaduljak, lassan ment, de kigyomlálásukkal egyenes arányban vált lépésről lépésre egyre láthatóbbá, hogy mindezt, a jelenemet (és akár a közelebbi múltamat) sújtó legtöbb probléma forrásaként tudom azonosítani. Szokásomhoz híven későn jutottam el a felismerés stádiumba, amiért súlyos személyiségbeli torzulásokkal, temérdek elvesztegetetett idővel, és talán egy nagyon fontos kapcsolat megszakadásával kellett fizessek. Mindenesetre ez óriás előrelépés az életem rendbehozatalának ösvényén, már csak a technikai problémák elhárítása van hátra, aminek gondos megtervezéséhez ideális időszaknak ígérkezik a járványügyi kényszerelszigetelődés.
TÚLOLDAL 