TÚLOLDAL

Tegnap végre megint voltak vendégeim, két német fiú…
Ilyen az én formám…
Figyelem Jayt meg az ő vendégeit, facér portugál lányok, három angol barátnő, akik feltétlen vitorlázni szeretnének, sportos spanyol milf…
Hozzám meg jön a szájhúzó norvég páros, aki csak egy személyre foglal deazérthozzaacsajátisfélpénzér. Nászutasok, orosz vénemberek, Tartálytestű német gólemek, akik inkább csak körülnéznek, de azért gyorsan elbasznak valamit a hajón, hogy itt se aludjanak, meg ugye fess melegfiúkák. (Az Airbnb mondjuk ezt a bevételt le fogja nyelni büntetésképp, mert a homokvihar után törölnöm kellett egy foglalást, de ha ők elmennek akkor legalább már nem tartozom a cégnek.)
Vettem egy üveg bort, meg sajtot és serranot, ahogy szoktam, de a srácokról kiderült, hogy vegánok és inni is csak glutén és alkoholmentes sört isznak, szóval az egész wellcome tapas rám maradt.

Nem tudom mi ütött belém, valószínűleg csak nem akartam a valóságról beszélni, valahogy az idegennél is idegenebbnek éreztem őket.
Úgy viselkedtem, mint régen néha, a belföldi stoppolások alkalmával, mikor már nem volt kedvem milliomodszorra ugyanazt mondani. Ki vagyok, mit csinálok, és a honnan-hová-miért beszélgetések monoton ismétlődéseit elkerülendő, inkább történeteket fabrikáltam, a saját szórakoztatásomra, és csak figyeltem a sofőrök reakcióit, az egyre szemtelenebb hazugságokra…
Mivel a kedélyes társalgás közepette csendben benyakaltam az egész palack tempranillot, mókás kis sztorik kerekedtek. Végül egész jól elbeszélgettünk, illetve elbeszélgettek avval az emberrel, akit épp kitaláltam magam helyett.
Elegyedett bennük a Rejtői karakterekkel benépesített matrózkocsmák és kikötők kedélyes durvasága, a Pillangó fegyenctelepének kietlensége és a trópusi túristautakat kínáló utazási irodák túlzó helyleírásai, delfin regényekre hajazó kalandokkal.
A fiatalok kerek szemekkel hallgatták az elbeszéléseket és látszólag fel sem merült bennük, hogy mindez puszta kitaláció.
Egyrészt messziről jött ember azt mond amit akar, másrészt ha egy fajta világ távol helyezkedik el a hallgató megszokott hétköznapjaitól, akkor az ismeretlen, egyszerű, de valós helyzetek leírása is legalább annyira érdekesnek vagy abszurdnak hathat számára, mint az agyon színezett fantáziák.
Csak engem a valóság egyre kevésbé szórakoztat.
Hiába nem volt szesz a söreikben a hajó imbolygása szerencsére megtette a hatását és gyorsan elnyomta őket az álom.
Én még olvastam kicsit, mert éjfél előtt még akkor sem vagyok képes elszenderedni, ha egy teljes üveg vöröset töltöttem a fejembe, de azért úgy tűnik az alkohol mégiscsak megcsinálta az agyamat.
Szerencsére viszonylag ritkán emlékszem az álmaimra, viszont amikor igen, akkor hótisztán, és tűpontosan.
Hosszú idő óta először álmodtam, tapinthatóan valóságosnak tűnőt, ami mindemellett ébredés után is maradandó nyomot hagyott, és ezek után be kell lássam, hogy már nem csak a valóság szórakoztat egyre kevéssé, de sajnos az álmaim se nagyon.
Pedig az egyszervolt szeretőimmel álmodtam, már ha lehet így nevezni azokat a lányokat/nőket akikkel valaha dolgom volt.
Szóval akár lehetett volna kellemes is.

Sötétben álltam a hideg, de mégis puha, süppedékeny padlón, csend volt, csak valami távoli, nehezen azonosítható zörej szűrődött el hozzám, mintha valami öreg rádió az állomások frekvenciája között ragadt volna.
Vibrált valami nyugtalanító a levegőben, az apró prédaállatok félelméhez hasonló, mikor érzed, hogy nem vagy egyedül, valami van a közelben, amit eltakar a fotonok jelenlétének hiánya és az összes érzékszerved olyan feszesen figyel, hogy szinte az válik őrjítővé. Látni akarsz az ujjaiddal, hallani a bőröddel, felmeredő szőrszálaiddal ízlelni a levegő legparányibb rezdüléseit is.
Tényleg ottvoltak. Többen is, mint gondoltam volna.
Egyenként kerültek elő a homályból, megismerkedésünk szigorú sorrendjében, lassan fokozatosan derengett elő az alakjuk, az egymás után felkapcsolódó színpadi reflektorokra emlékeztető fénykévék, egyre intenzívebb világosságában.
Sorban álltak, mint valami kivégzőosztag előtt, vagy talán inkább valami bűnügyi szembesítésen.
Kifejezéstelen arcú báboknak tűntek, mindegyikük azt a ruhát viselte, amiben először megpillantottam, és az összes ugyanolyan durván volt kisminkelve. (Pedig, szinte egy kezemen meg tudom számolni hány olyan csajjal kezdtem életemben, aki akár kicsit is festette magát. Soha nem bírtam ezeket a rajzolok magamnak másik arcot jellegű női praktikákat, felesleges, drága, sok időt vesz igénybe a felhordása, pocsék íze van, ráadásul pont olyan, mint a push-up melltartó meg a fűző, vagyis tényleg csak a leghülyébbeket lehet vele átverni. Persze elképzelhető, hogy én könnyen beszélek, mert táncosok között nőttem fel és még anatómiát is tanultam hozzá, lehet mások mégiscsak bedőlnek a trükknek, különben nem lehetne ilyen vaskos, jól jövedelmező bizniszt csinálni belőle.)
A makulátlan makeupokba csak az rondított bele némiképp, hogy egyiküknek sem volt szeme. Az élettelen szürke üregekből szivárgott a könnyek áztatta szemfesték és végigcsurgott a pólókon, bőrdzsekiken, blúzokon, farmerkabáton, fürdőruhán, kiskosztümön, feszes toppokon.
Mozdulatlanok voltak, csak a cipőik körül gyűlt egyre nagyobb tócsákba a kékesfekete lé.
A sor hosszúnak látszott, főleg annak fényében, hogy gyarapodásának folytonossága tizenkét éve megszakadt. Sokuk vonásaira nem is tudnék ébren visszaemlékezni, most mégis kíméletlen részletességgel, élesen kerültek elő, akár egy modellfotós fiókjából az ottfelejtett, retusálatlan próbanagyítások.
Leltárszerűen pontos volt a kép, minden heg és anyajegy a megfelelő helyen, mosolygödröcskék, kulcscsontok élei, apró asszimetriák, az éppen elnyíló vörös ajkak közt megcsillanó lecsömpült metszőfog, májfolt a csípőcsonton, hülye kis tetoválások, a fülbevalók száma, lerágott hüvelyk köröm, a mellbimbók udvarának átmérője, mintás ezüstgyűrű a harmadik lábujjon, amit már nem lehetett levenni többé…
A figyelő ember mindent elraktározó, de teljességében elő nem hívható memóriájának kartotékai egyszerre ömlöttek elém.
A pengével metszett részletesség ellenére mégis mindegyikük arcát panoptikumok viaszfiguráivá transzformálta a vastag alapozó réteg és az uniformisként viselt világító rúzs, meg ugye a tömeges szemtelenség.
Furcsamód a szörnyű vakság természetesnek tűnt, sokkal hétköznapibbnak, mint a riasztó smink úgy általában, mintha mindig ilyenek lettek volna, nem is volt igazán zavaró, hogy a tökéletesen egyformára pingált arcokon éktelenkedő, nedves odvak szegeződnek rám tekintetek helyett. Mégis mintha az emlékezet különböző dimenzióinak interferenciájaként, néha felvillantak volna a fénylő íriszek, a mély barnák, a semmilyen szürkék, a holttengerkékek, foltos sárgászöldek, az igéző pocsolyaszínűek, emlékei, de ez csak amolyan érzékcsalódásnak tetszett, akár a rádiózúgás fehérzajából felbukkanó beszédfoszlányok.
Egyszerre kezdtek el vetkőzni, mintha startpisztoly dördült volna, monoton, szenvtelen mozdulatokkal fosztották le a testüket takaró ruhadarabokat. A kelméket átitató koszos nedvesség mégsem tapasztotta a formákra az anyagot, könnyedén, selyemként siklott le róluk minden.
A produkció jól begyakorolt formációnak tetszett, de mégis teljesen életszerűtlennek hatott, akár a marionettek, a zsinóron vont tagjaikkal.
A gépiesség ellenére a mozdulatok dinamikája feltárta az egyes testek szerkezetének egyéni aspektusait, a letagadhatatlanul jellemző apróságok nagyban erodálták a kozmetikumok egységesítő sivárságát. A pont “úgy” megrezzenő fenekek, a bordaívekre feszülő bőr, a kicsiny ráncok és gyűrődések a hajlatokban, mellek himbái…
Flegma gesztussal dobták hátra az öltözéket, ami ennek ellenére egyetlen, nagy, szabályos kupacba hullott a hátuk mögött, a domb mégis lassan emelkedett, hisz nem volt földire emlékeztető gravitáció, minden komótosan lebegett a meghatározott célja felé, mintha a holdraszállást bugyikkal és melltartókkal forgatnák újra.
A tömegvonzás csak a terjeszkedő, zavaros folyadékot húzta lefelé.
Mikor már az utolsó fehérnemű, bakancs, harisnya, tornacipő és tűsarok is a halomban landolt, a pőre kompánia, újra raktárban porosodó próbababákká merevedett, csak áltak moccanás nélkül, rám meresztve a világ nélkül ásító üregeket, és csorgott a híg szemfesték, a rikító vérpirosra rúzsozott ajkak oldalán, végig az immár csupasz testeken.
Sötét erek hálózataként rajzolták térbe az idomaikat a kis patakok, megtöltötték a köldökök mélyedéseit, meggyűltek a mellek domborművének alsó felén, akár a jégcsapok leve olvadáskor, befolytak a szemérembombok pihéi közé, lecseppenve vagy tovább szaladva a combokon, becsurogtak a lábujjközökbe és szétterülve egyesültek a mesztelen talpak alatt.
Egy örökkévalóságig néztük egymást, illetve néztem őket, ők meg csak meredtek rám, vagy legalábbis valami olyasmit műveltek velem, amit látószervek híján is nyugodtan lehet csinálni.
Kiélveztem, hogy nem látják rajtam a vizsgálódó kíváncsiságot, amivel szemügyre veszem őket, olyan alapossággal, amilyenre annak idején csak a vegetatív tudattalan, érzékeny filmjének volt lehetősége, az agy mélyebb rétegeinek, ami ezeket az adatokat is hűen megőrizte. (A tudat, annak idején ugyanis, legtöbbször épp el volt foglalva avval, hogy saját magát felszámolja vagy ideiglenesen visszavonuljon és teret engedjen valami primordiális, állati, ösztönvezérelt entitásnak.)
Mikor a festékes latyak elérte az én lábamat is, hirtelen, megelevenedtek, mint a szagot fogott kopók.
Egyszerre léptek felém, de ekkor már nem a droidok darabos esetlenségével, személyiségük melege újra átjárta taglejtéseik ritmusát, élővé váltak és csak jöttek-jöttek egyre közelebb.
Meglegyintettek az illatok is, a kémia azonosító okmányai megidézték az itt-ott elfelejtett neveket, de csak egy pillanatra, mert a fokozódó közelség összekeverte a pórusok egyedi kipárolgását. Parfümök, verejtékbe elegyedő feromonok, a dohányízű meleg nyál szaga, habos hüvelyváladék, a gyönyör által a tüdő legmélyéről felszakított lélegzet, a frissen mosott ruha bőrhöz tapadt öblítőillata vegyült sűrű felhővé.
A hozzám nyomakodó valójuknak egyenként nem volt elég a tér.
Így alakjaik egymásba metsződtek, összeolvadtak, mint a névjegykártya szagok a személyiigazolvány illatokkal. Rámfonódott az ölek, hasak, mellek, karok húskonglomerátuma, egy lényként vonaglott rajtam a mindenfelől körbeölelő testek kimérája, nyelvek ujjak nyomakodtak a testüregeimbe, rúzspászmákat maszatolva a bőrömre, sikítottak, nyögtek, ziháltak, a szemem előtt váltakozó, kéjtől nyirkos arcok.
Extázist hörgő leánykórussal folytatott orgia kígyózott rám, kusza hangszálak rezgéséből esetenként mégis kikönyökölt itt-ott az individuum hangja, felismerni véltem valameik Nórát, egyes Veronikákat, Violettát, Editet, Ágnest vagy Borbálát esetleg Esztert, aztán az egész visszasüllyedt a kakofón káoszba, mint a rosszul behangolt rádió bizonytalansága.
A szemek helyéről ömlő folyadék lassan már a derekamig ért.
A tesztoszteron által felkorbácsolt, lavinaként mindent maga alá temető vágy, viaskodott a belsőségfacsaró iszonyat fagyos paralízisével, ahogy az összegabajodott szerelmek és egyészakás kalandok fuzionáló porhüvelyei hömpölyögtek rajtam.
A világlátásomat nagyban befolyásoló szépség, fragmentumai ipari vakukként villantak át a csatakos, bizarr hideglelésen, a retinámba égő képek, mint billogok jelezték, hogy a tulajdonuk vagyok. A megveszett éhes fenevad szenvedélyének forrósága elpárologtatott annyit a rettegés kovácsolta láncok vastagságából, hogy könnyedén eltéphesse azt.
Lüktető farkam, mint a rablóhús darabjait átdöfő nyárs, füzérré fűzte rászívódó vaginák és ánuszok sorát. Seggek, mellek pulzáló szöveteibe markoltam, masszaként gyúrva-tépve az ismerős idegent, de minden kisiklott az ujjaim között, hogy aztán újra szorításra éhező combok, és emlők rendjévé álljon össze a tenyeremben. Lucskos tusa életre halálra, a győzelem igénye nélkül, váladékokban párolt testmeleg tornádó, a felrobbanó neutroncsillagok elsöprő erejével megtámogatva. Kialudt az idő, minden moccanás saját tükörképévé változva sokszorozta meg magát, számolhatatlan lineáris végtelent egymásra vajúdva.
Eszetlen, animális hormon zuhatag rántott magával, tombolva egyesítette az összes felejthetetlen szeretkezés, baszás, zugszopás, délutáni maszatolás, egészségügyi kefélés, és unottan kopulálás emlékét, egyetlen idegpályahamvasztó, neuronperzselő orgazmusba merevítve.
A megváltó, sikamlós ölelés azonban, lassan folytássá erősödött, csapdává szilárdult, a gyönyörbe vegyülő fájdalom kínná terebélyesedett.
A lakkozott körmök lehámozták az izmokról a bőrt, a végtagok örvényei kifordították vápáikból az ízületeket, hüvelyek százainak perisztaltikája préselte péppé a barlangos testet, és csontok recsegtek a rákulcsolódó ölek szorításában, akár a deres avar.
NE, A SZEMEIMET NE! CSAK AZT NE!
Tehetetlen voltam a megvadult amazonkása erejével szemben, (akik egyenként, mostanra már bizonyára, asszonyok, tisztes családanyák vagy halottak.) mint bénult rovarok a pókfonál selyemburkában, ahogy kisvártatva feloldja őket a beléjük fecskendezett emésztőnedv.
Üvölteni akartam, mint egy koraszülött de nem volt bennem hang többé, vagy csak beleveszett, a vakság izzó sötétségébe, ahogy a kikapart szemeim langyos forrásként lecsorogtak az arcomon. Csak a halk bugyborékolást hallottam, míg a szájpadlásra tapadó, torkomban gomolygó nyelvek és ujjak közt becsorgó fekete, sós, szemfesték ízű lé lassan megtölti a tüdőmet…

Fuldokló bálnákat megszégyenítő lélegzetvételre riadtam fel, egy takaros izzadtságtócsa közepén, fájdalmas, pattanásig feszülő erekcióval és egy bögrényi véres ondóval a lepedőn.

Szerencsére nem vertem fel a vendégeket a rémmesékbe illő nedvesálmom hangefektusaival, úgyhogy sebtiben összetakarítottam magam után és hajnalhasadtáig ültem a taton, sorra füstölve a hosszúpapírba sodort, keserű cigarettákat.
Soha többé nem akarok aludni…