Néha hegyhengergetőként ébredek, duzzad bennem a tettvágy és érzem magamban az erőt bárhányfejű sárkányokkal való küzdelemre, másnap pedig újra a kanyonba mély lukat ütött prérifarkasként fetrengek a verem mélyén, a tíztonnás súllyal a mellkasomon.
Olyan törékeny bennem a viszonylagos jóllevés, hogy nagyon kell ügyeljek minden apróságra, gondosan taszításra forgatni a mágneseket, hogy a felesleges információk begyűjtése helyett, megóvjam a zavaros béke szappanbuborékfalát.
Nem mindig sikerül…
Vannak nyilvánvaló körülmények, amikkel tisztában vagy, hagymázas vízióidban már számtalanszor körüljártad minden aspektusát, mégis mikor tényszerű bizonyossággá válik, olyan erővel töröl pofon, mintha soha fel sem merült lehetőségként először találkoznátok.
A ütés nem terít le, hozzászoktál már a könnyek ízéhez.
A nézőtér üres, a színpad mögül valahonnan a vokálból mászik elő egy ismerős megnyugvás, az érzés vadonatúj, életedben először örülsz úgy, hogy közben nem vagy vidám.
Átjár, hogy akit szeretsz, annak a hiányod támogatja leginkább az életét, evvel tudsz hozzájárulni és ha nem is önszántadból, de mégis jót teszel.
Felszakad valami burok, langyos kellemes folyadékba merülsz, mint amikor anyád megölelt és felbugyogott belőled a boldog zokogás, amit a múlhatatlan szeretet táplálta mozdulat fakasztott.
Villámlanak a képek mikor boldognak láttad, és ez mennyire magával tudott ragadni, a meleg szelíd érzés ellenére mégis dideregsz, örömöd csupán gyertyaláng a saját perszonál nyomorod végeláthatatlan tundrájában.
Aztánn elönt a szégyen, ahogy a szituáció tükrében megpillantod saját hitványságodat, amint a tudatodban tátongó Hajni alakú hiányba lassan, szivárog bele az irígység és röhögve áztatja le a festéket a gondolatban nemesérzésűvé sminkelt önmagadról.
Nincs mese szembesülni kényszerülsz vele, hogy az érzelmi intelligenciád nem sokban különbözik egy középsős óvodásétól, akitől elvették a dömpert.
Hiába a negyven év tapasztalati hordaléka meg az emóciók szolgabírójává öltöztetett ráció, amit kitüntetett helyen őrzöl, büszkén törölgetve róla a hited szerint nem rávalót.
Hirtelen mégiscsak ott ülsz a körülötted végtelennek tűnő sötétségben és a reflektorok kíméletlen fénye ott izzik minden takargatni való gyengeségeden.
Kurvára örülnél neki ha lenne lelked, amit kihuzathatnál, akár egy odvas fogat, ha lenne ördög akinek eladhatnád, hogy csináljon vele amit akar, csak vigye már innen messzire, hogyha létezne valami tőled független szubsztancia, amit hibáztathatnál, de nincs.
Csak a szomorú, megkovászolódott agyad van, aminek eltökítetted a távirányítóját.
Legszívesebben szűkölve elbújnál valahová, lapulnál hátha nem lel rád a nyilvánvaló, de ez vagy te, ennyit érsz, idáig sikerült jutni négy évtized leforgása alatt, meztelen vagy, nincs menekvés.
Vágysz olyanná lenni mint a sekély de szilárd alfák, akik csak azért nem féltékenyek mert a beléjük szorult mérhetetlen önbecsülés mellett már nem fér el más érzés, és csak megrázzák magukat, mint a kutyák zápor után.
Vagy, mint a robotok…
Jó volna csak működni, érzelmektől mentesen csillogni, a húsba fészkelt gyarlóság minden árnyéka nélkül…
Jó volna, de helyette inkább csak összedőlsz, a saját súlyod alatt, akár egy kizárólag vissza a startmezőre feliratú szerencsekártyákból épített kártyavár és lassan beleiszod magad az eszméletlenségbe, mint az összes gyáva nyomorult, aki azt hiszi, a vegyszeres lobotómia mögé elrejtőzhet önmaga elől.
TÚLOLDAL 