Sajnos nem tudtam Petiéknél tölteni az estét, így más megoldás után kellett nézzek. A függőágyas próbálkozás igazi burleszkfilmbe illő kurarc volt. Ugyan nem lett belőle baleset, de a küzdelem, némi pianínókísérettel biztos sok némafilmrajongó arcára csalhatott volna mosolyt.
A sziklafalról visszavert rövid counterswell a beam felől támadta a hajótestet, a szelíd billegést azonban, a hamock lendületes ingamozgássá erősítette, amit a bele-bele kapó keleti szél némiképp megbolondított a műszaki hibás metronómok vad dinamikájával.
Rövid időn belül be kellett lássam, hogy viszonylag nehéz a békés szendergés kivitelezése, ha néha a nyakadból kell összeszedned a lábaidat, majd pár másodpercenként szinte a vízszintesig lendül veled a fekhelyed és eszelős kapaszkodást kell foganatosítanod, ha nem akarsz a halakkal aludni.
Bepróbáltam, hogy hátha a belső kabinban nem olyan fojtogató a festékszag, de a fél óra vegyszergőz inhalálás után, a hasogató fejfájás kíséretében habosat okádás rádöbbentett, hogy ez sem a legmegfelelőbb megoldás a pihenésre. Jobbhíján bekucorodtam a konyha, cockpitbe halmozott összetevői közé, és reggelig szívtam a kalimaport az asztal alatt, egy hajómotor és egy szétszerelt hűtőgép közé ékelődve, de nem mondanám, hogy ez volt életem legnyugodtabb éjszakája.
A hajnal első sugaraival együtt összeszedtem magam és gyorsan felmázoltam a második festékréteget, hogy minél előbb túllegyek ezen a tortúrán, majd a kávé híján rámtelepedett zombiságot némi vízalámerüléssel próbáltam elűzni.
Az áramlatok tengernyi medúzát sodortak a partközelbe. Még szerencse, hogy a víz téli hűvöse okán rendszeresített shorty-t, ma nem voltam lusta magamra erőltetni, ugyanis a zseléinváziót csak az óceánbavetődés után realizáltam, és az öltözet nélkül, a lábikrámat ért csípés, az egész hátamat csúnyán végigkorbácsolta volna.
A csalánsejtek agresszív kis neurotoxinjai még ilyen kis felületű találkozás esetén is bőven kenterbeverik a koffein élénkítő hatását, így még a merőben pocsék éjszakát követően is sikerült gyorsan észheztérni.
A szokásos világítómedúzák és portugál gályák helyett, ezúttal a Chrysaora nemzetséghez tartozó csalánozók lepték el a környező vizeket. Egy példányt ki is mertem a vödörrel, hogy nyugodtan tanulmányozhassam, de még az alaposabb megfigyelés sem vitt közelebb a pontos azonosításhoz. Pár alfajt, ami a Csendes és az Indiai óceán vidékén honos, viszonylag egyszerű volt kizárni a lehetőségek közül, de a kupola peremén sorakozó tapogatók közt elhelyezkedő U alakú lebernyegek, egyik szóbajöhető változatnak sem sajátjai, szóval lehet, hogy egy új fajt fedeztem fel…
A medúzák légiói náluknál jóval barátságosabb vendégeket is becsalogattak az öbölbe. Hamarosan, egy három főből álló álcserepesteknős “család” tobzódott a hajó tőszomszédságában és annyira lekötötte őket a kevenc csemegéjükből álló, svédasztalos reggeli, hogy rám sem hederítettek a nagy falatozàs közepette. (Nem igazán értem mit esznek ezeken az izéken annyira, hisz elenyésző szárazanyagtartalmukból kifolyólag nem túlságosan táplálóak és talán annyira finomak sem lehetnek. Mivel testük több mint 95%-a víz, fogyasztásuk aligha nevezhető evésnek, inkább olyan, mintha a tekik csípős vizet innának. Az egyetlen jó válasznak az igérkezik, hogy ez valami gourmet perverzió náluk, mint némely emberi táplálkozáskultúrában, a kapszaicin túlvezérelt fogyasztása. Mondjuk az ízlés ugye nem vitatéma, ráadásul valakinek őket is pusztítania kell, különben egy merő mérges gél lenne az egész óceán)
A kikötőben ugyan lakik pár rezidens páncéloshátú, de közeli megpillantásuk ritkaságszámba megy. Jobbára csak véletlenül lehet észrevenni őket, amikor egy pillanatra a felszínre bukkanak, és egy mély levegővétel után el is tűnnek az ember szeme elől. Mivel megszokták a környék intenzív vízi forgalmát, a hajócsavarok darálóját elkerülendő nem sokáig maradnak a sekélyesben, a keskeny csatornában ki-be járkáló halászbárkák motorjainak dübörgése, általában gyorsan a mélybe űzik őket.
Szóval igazi kuriózumnak számít három kifejlett példányt egyszerre látni, ahogy vidáman egymás mellett kanalazzák az atlanti levest és önfeledten vadásznak a gyanútlan kocsonyákra. Bár talán kicsit erős túlzás ezt a komótos majszolgatást így nevezni, hisz vadászat helyett inkább valami lusta, szibarita lakomára emlékeztet, ahogy ínyenc módra válogatnak a rengetegben. Hiába is ragadozók, az áttetsző szintenemislények fogyasztása közelebb áll a növényevők legelészéséhez, a felfalatás drámaisága is elvész valahogy, hisz nincs tusakodás, fröcsögő vér, halálhörgés, meg kiforduló belek, csak mint pajkos gyerekek a cukorkaboltban, (laza gumicukor,esetleg “robbanós”) szemezgetnek az előttük lebegő kínálatból.
Ugyan a hüllők arcszerkezete nem enged túl nagy teret a mimika általi érzéskifejezésnek, mégis mintha rájuk lenn rajzolva az a nyugodt, könyörtelen elégedettség, hogy: Na ti kis büdös zselék, lassúak is vagytok, a mérgetek is hatástalan velünk szemben, úgyhogy most mindannyian meg lesztek zabálva, és az égegyadta világon semmit nem tehettek ellene, mert pont addig eszünk benneteket, amíg itt vagyunk…
TÚLOLDAL 