TÚLOLDAL

Reggel elkezdett az Airbnb-n érdeklődni egy német házaspár, sikeresen elbaszták az egész napomat, mert folyton kicsit későbbre tolták az érkezést. Mikor az előző egyeztetések változó időpontjaival szemben, délután ötkor szíveskedtek megjelenni, kiderült, hogy mindketten akkorák, hogy szinte bármely állatkert szívesen szerződtetné őket dublőrnek, a vizilovuk meghibásodása esetén…
A nemvárt körülmény okán, egyenként kellett velük beeveznem, mert ha még bele is fértek volna ketten a dingibe – amit kétlek – akkor nem, hogy evezni nem marad helyem (A motorprobléma megoldása még mindig várat magára, mert a haramiákkal lépten nyomon elkerüljük egymást) de nyomban el is süllyedt volna az irgalmatlan tömeg alatt.
Miután nagynehezen mindkét bojlertestű szerencsétlenség bejutott a hajóra ( Nem volt egyszerű egyébként a fedélzetre juttatni őket és az egyik súlya alatt el is tört az inoxacél korlátmerevítő) és mindent körbemutogatam, kitalálták, hogy mivel nincsen melegvizes zuhanyom, ezért inkább nem vennék igénybe a szállásadói szolgáltatásomat.
Eléggé felkúrták az agyamat, és nagy kedvem lett volna hozzá, hogy az óceán felé mutassak nekik kijáratot, de mielőtt jól a vízbelökdösöm a két bőven vágósúlyban lévő disznaját, azért megkérdezzem, hogy a jó édesanyjuktól tanulták-e az emberek idejével és energiájával való hatékony visszaélést vagy önerőből jutottak ennek a pazar képességnek a birtokába…
Sajnos azonban annál jobb nevelést kaptam, minthogy ilyenformán viszonyuljak az embertársaimhoz, szóval inkább nyolcadszorra is leeveztem a hajó és a kikötő közti távolságot és jó szerencsét kívántam nekik a melegvizes zuhany áldásával kecsegtető szálláshely mielőbbi megtalálásához…
Talán jobb is, hogy elmentek, mert lehetséges, hogy sudár termetüknek hála, csak további kárt tettek volna a berendezésben…
Valójában persze, könnyen elképzelhető, hogy nem a vízhőmérséklet, hanem a hajó állapota tántorította el őket a maradástól, hisz lássuk be, szegény Albatros, minden erőfeszítésem ellenére elég szefósan fest. (Bár az eddigi vendégeket nem nagyon zavarták a kopottas felületek, vagy a kiváló vendéglátó habitusom képes volt ellenpontozni a környezet lelakottságát.)
Hiába is takarítok és mosok mindent illatosra és patyolattisztára, egyszerűen sem pénzem sem energiám nem volt a kozmetikai beavatkozásokra, hisz még az ennél jóval nagyobb súllyal latba eső javítások is súrolják a teljesítőképességem határait.
Mire nagy nehezen sikerül egy dolgot kipipálni a megszerelendő dolgok sorából, addigra két másik újonnan jött probléma kerül fel a listára. Szerencsésebb esetben olyanok, amiket kisebb anyagi ráfordítással és több befektetett energiával magam is orvosolni tudok, de például a törött rozsdamentes acél hegesztéséhez, (Amit a germán majdnemvendégek örökül hagytak a megjelenésükkel.) nincs megfelelő berendezésem, és mivel az ilyen szajrét nem szokták csak úgy, szívesen kölcsönadni, valószínű, hogy a hozzá tartozó szakember munkaidejét is ki kell fizessem, kiszállásostul mindenestül, ha újra egyben szeretném látni azt a szaros csövet.
Az egész sztori kezd mind fenntarthatatlanabbul festeni.
Igyekszem mielőbb a végére járni ezeknek a dolgoknak, és most már minden hitvány melót elvállalok, hogy közeledjek a célom felé, de egyre csak reménytelenebbnek és reménytelenebbnek látszik. Mire összeszedtem a vitorlára valót, hogy esetleg még így a szezon végére lenyomhassak pár vitorlástúrát, amivel a napi kiadásokon felüli jövedelemre is szert tehetek, a pénz eltűnt a számláról és a remek PADI-hoz vándorolt.
(Az Airbnb-ből befolyó összegeket is azonnal ki kell mentenem a bankból, mert mindig a legalkalmatlanabb időpontban jut eszébe valamely cégnek, hogy elemelje a pénzemet, én meg csak pislogok a pénztárnál, mikor harmadszorra sem sikerül a tranzakció…) Mire meg megint lett annyi gempa, addigra eladták másnak a kiszemelt vitorlát)
Az idényben, számszerint 17 vitorlástúrát kellett lemondjak Albatros jelenlegi állapota okán, és ezek csak azok, amikkel ismerősökön keresztül véletlenül megtaláltak, ha menne a hajó, biztosan lehetőségem lett volna sokkal többet is elvállalni, hisz ha van mire, akkor megnyomhattam volna a marketinget ebbe az irányba. Az ebből beszerezhető összegből simán felújíthattam volna a hajót… Enélkül a lehetőség nélkül azonban maradnak a szánalmasabb bevételi források, vagyis termelőeszközök hiányában kénytelen vagyok a drága időmet és silány munkaerőmet áruba bocsájtani.
A vendégfogadás mondjuk nem annyira kimerítő és még a könnyedebb itthonmaradós hajójavítós programokkal is összeegyeztethető valamelyest, azonban rendkívül kiszámíthatatlan. Hasonlóképp esetlegesek az internetes grafikai megrendelések is.
Az egyéb alkalmi munkákat pedig csak akkor tudom elvállalni, ha az időjárás megengedi, hogy itthagyjam Albatrost. Amenyiben minden klappol és tudok menni a melóra, akkor meg napokig kivagyok, mivel ezek jobbára kemény, fizikai természetűek, és hát hiába a napi úszás meg fekvőtámaszfelülés, az azért nem ekvivalens egy tíz-tizenkét órányi napon lapátolással, vagy betontöréssel, vagyis a szép magyar, rasszista szólással élve “nem szokta a cigány a szántást”, főleg, úgy keserves az ilyesmi, hogy a bordáimnak sajnos még nem sikerült teljesen összeforrniuk, ami a normálisnál kicsit megterhelőbbé tudja varázsolni a munkavégzés komfortfaktorát, és hát a gyógyulásnak sem kedvez igazán.
A mogáni szárazdokkban csiszolgatott műgyantától – hiába a maszk meg az egyéb védőfelszerelések – viszketős, rusnya kiütéseim lettek, és kiújult az ekcémám. A feszített tempójú kőművessegédkedéstől, a kézfejemből kimeredő, vékony, kecses zongoristaujjaknak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető frankfurtivirslik pedig, leginkább túlfőtt és ezért több ponton felrepedt krinolinok kötegének néznek ki, a horzsolások, víz és vérhólyagok sűrű mintázata alatt.
Mikor hazavánszorgok egy ilyen nap után és a mólón észreveszem, hogy ennek tetejébe szarházi gennyláda görényekkel vagyok körülvéve és valamely jóakaróim ismét ellopták a pumpát a dingiből, amire nem, hogy rákölthetném a frissiben megkeresett napibéremet, ha történetesen mondjuk nem vasárnap este lenne, de így még bandukolhatok is el a közeli étteremig, hogy ugyan vigyázzanak már egy kicsit a táskámra és a ruháimra, amíg én beúszok a szomszédságomban parkoló vitorlások kapitányaitól kölcsönpumpáért kuncsorogni…

Lehet persze mondani, hogy ilyen a hajósélet, meg te akartad ezt magadnak, de kezd elfogyni belőlem a kitartás és a türelem, mert ez már rég nem a hajózásról szól. Kiváltképp, hogy mostmár nem is azért dolgozom, Albatros felújításán, hogy élvezhessem a hajóslét szabadságát, vagyis végre valahára újra vitorlázhassunk, illetve vitorlázhassak vele, hanem, hogy ne csak lukas filléreket kapjak érte, mikor majd eladni kényszerülök, hogy az árából visszafizethessem Hajninak a hajó értékének rá eső részét…
A karbantartást, javításokat és fejlesztgetéseket eddig örömmel végeztem, tele várakozással, és minden apró eredmény megelégedéssel töltött el, de mindez, ebben a megvilágításban, keserű kötelességteljesítésbe fordult, és így már kurvára nem éri meg a lokál körülmények miatti folytonos bosszúságot és az időjárási viszonyok feletti aggodalomból származó extra stresszt.
Erre valószínűleg még egy évem rá fog menni, aminek a végén, ha sikerül nyélbeütni az adásvételt, akkor majd ott állhatok, társ és immár otthon/hajó nélkül és kezdhetek magamnak valami új álmot keresni.
A gyermekkortól velem lévők sajnos evvel elfogytak. Illetve, hát, az űrhajósnak levés még itt volna, de valami azt súgja, hogy arról is lecsúsztam már egy kicsit…
Ha a meghatározó vágyaim kergetésébe való belebukási idő átlagát nézzük, akkor azok nagyjából tízéves periódusokban követik egymást, így ha esetleg megérem a hatvanat és az öregedés előrehaladtával nem gyorsul vagy lassul a tendencia, akkor még két hasonló kaliberű kudarc belefér az életidőmbe, ami nem is tűnik annyira pocsék kilátásnak, feltéve, ha maradnak még álmodható álmok raktáron és azok adnak annyi kezdő örömöt, mint amennyit a szobrászat vagy a hajó adott az elején…