TÚLOLDAL

Tulajdonképp majdnem egy teljes esztendeje egyedül vagyok, mármint gyakorlatilag, a totális pszichés magány még nincs öt hónapos, de ennyi idő alatt is sikeresen számolta fel azt az előnyt, amivel a fizikai és szellemi valóm a tényleges korommal szemben rendelkezett.
Ezen pár hónap alatt vagy húsz évet öregedtem, ez nem is igazán azért aggaszt, mert szarul nézek ki, hisz egyrészt már akkor sem igazán álltam elöl a sorban, mikor a jóképűséget osztogatták, másrészt a táskás, béka szemeim és a halálán lévő Joda mester bőrstuktúráját idéző, erős mimikai ráncaim, amúgy is predesztináltak arra, hogy idővel különösen ronda vénember váljék belőlem, hogy mindez előbb vagy utóbb ütközik ki vizuálisan, az nem oszt nem szoroz.
A nagyobb baj inkább az, hogy a fiatalosságom esszenciája bicsaklott meg teljesen, és itt nem a fizikai teljesítőképesség hanyatlásáról meg az ősz szőrszálakról beszélek, az ugyanis, ha nem is kellemes, de teljesen természetes és ésszel beláthatóan elkerülhetetlen velejárója az emberi létezés nevű folyamat előrehaladásának.
PETER PAN halt meg!
Vagyis a személyiségem lelkesedésért, kreativitásért és bizakodásért felelős része, a sohaországba minduntalan szerelmes gyermek, aki nemcsak tartalmassá és vidámmá varázsolta az életemet, de tolmácsul szegődött, és ha nem is zökkenőmentesen, de valamelyest mégiscsak hidat tudott verni a külvilág és köztem húzódó szakadék mélysége fölé. Nélküle csak ez a kataton, üres vegetálás maradt, és vele, valószínűleg az utolsó, kicsit izgalmasnak mondható vagy szerethető dolog is kiveszett belőlem. (Ami nem csupán a hétköznapi szociális viszonyaimra van lesújtó hatással, de némiképp erodálni látszik a magányom felszámolására, a jövőben esetleg foganatosítható próbálkozásaim sikerrevitelének esélyeit is.)
Ha ezt a sivár, örömtelen kelepcét hívják felnőttségnek, akkor nem csodálom, hogy negyven éven keresztül küzdöttem az elkerüléséért, de úgy tűnik, a kampókezűeket csak a mesékben lehet legyőzni és végül mindannyian a ketyegő krokodil bendőjében végezzük…