TÚLOLDAL

A másnaposság gőzkalapácsa markáns ütésekkel traktálja, az agytörzsem védtelen felületét, de bármely furcsán hangozzék is, ez bizony egy örömteli dolognak tekinthető, hisz az érzés jelenléte arra enged következtetni, hogy valahogyan mégiscsak túléltem ezt a szilvesztert.
Kitartó, már-már makacsnak mondható életbenmaradásom révén, jutalom jegyet nyertem egy újabb sziderikus körútra, egy szebb napokat is látott, de azért még mindig egészen impozáns égitest fedélzetén.
Ez utóbbi csillagkerülő túra volt eddig a legpocsékabb, a negyven közül, amelyeken eddig alkalmam volt résztvenni, de mivel a föld kicsivel több, mint tizennégy órája rója, a bolygás soronkövetkező periódusának első szakaszát, így – a keringési sebessége alapján – nagyjából (bő) másfélmillió kilométerrel magunk mögött hagytuk már az elátkozott 2019. számú évet.
Mondhatjuk rá, hogy messze van…
Így délután kettőkor beleébredni az áporodottszagú valóságba, rádöbbenni arra, hogy a nap első szakaszát ülve alvással töltötted a szófa peremén, majd isiászos élőhalottakat megszégyenítő mozgáskordinàciójával vízszintesbe vonaglani, hogy tovább folytathasd az évzáró nehézsörözés megpróbáltatásainak kiheverését, nem feltétlenül tűnik a legjobb ómennek, kiváltképp, ha azt a népi hiedelmet vesszük alapul, miszerint az egész éved olyan lesz, mint annak az első napja.
Szerencsére nem hiszek az efféle ostoba babonaságokban, de ha a teljes kétezerhuszat macskajajjal ötvözött fetrengős zombiságban kellene töltenem, már az is nagyságrendekkel vidámabb elfoglaltságnak érezném, mint a tavalyi év érzelmi rothadásának kilátástalanságát.
Túl sok okom ugyan nincs rá, mégis bízom benne, hogy a MMXX. egy sokkal sokkal barátsàgosabb időintervallum lesz.
Ezt a pozitív hozzáállást kell sujkoljam magamnak, és akkor talán fejben is végleg búcsút inthetek a tizes éveknek, belegyalogolva a reményekkel teli duplahuszas esztendőbe.