Valójában soha nem voltam oda túlságosan a karácsonyért.
Mesefigurák képzelt szülinapjától amúgy sem szokott kardiovaszkuláris áhítattal telítődni a keringési rendszerem, a manapság népszerű ünneplési szokásoktól pedig egyenesen hidegrázást kapok.
Ez a szeptember végén kezdődő, majd három hónaposra prolongált porhintés, a végtelenbe loopolt lastchristmassal, az évszázad akcióit hirdető, vörös hacukába és vattaszakálba bújtatott, korpulens szendvicsemberekkel, mindez megtámogatva a dicsőséges kínai ledipar termékei által szolgáltatott, instant fényepilepsziával, és minden egyéb, glitteres, világítózenélő szarral, ami indokolatlan túlfogyasztásra képes ösztönözni a lelkes vásárlótömegeket, leginkább arra alkalmas, hogy mégjobban kiábrándítson ebből a beteg világból.
Az egész hacacáré nem tűnik valami őszintének.
Egy kiadós szaturnáliával, valahogy könnyebben ki tudnék egyezni.
Édes deliriumban fetrengve, ledér, virágfüzéres leányokkal kopulálni a természet lágy ölén, és nagy tüzek körül táncolva üdvözölni a hosszabbodó nappalok eljövetelét, valahogy jobban passzolna a személyiségemhez, mint, hogy a “feliznavidad” különféle módon csilingelő változatainak kényszerhalgatásával sorvasszam el, a jobb sorsra érdemes agytörzsem javát.
Itt délen, legalább lop némi szürrealitást a dologba, a kontinentális télre kalibrált, sztenderd karácsonyi felszerelések szembeötlő tájidegensége.
Az átlag harminc fokos napsütésben szikrázó műanyag jégvirágok, a nyurga washingtoniák tövében, motorral rezegtetve, vacogást imitáló felfújhatós hóemberek, a marsbéli pusztaságokat idéző vulkanikus kősivatatag porában ágaskodó, aranyszín rénszarvasfogatok és persze a izzósorokkal körbetekert kanári datolyapálmák, amikből estére – sajátos formájukból adódóan – színes, villogva ejakuláló hímtagokat varázsol a kevésbé átgondolt díszkivilágítás.
Mivel a vadkapitalista harácsolás sosem fűtött nagyon, ezért a magamfajta hitetleneknek, szakrális tartalom híján, marad az ünnepnek a szeretettel asszociált része, amit a klerikális cukormázhoz hasonlóan, nem igazán vettem eddig komolyan. Evvel az egész szeretetnek nevezett dologgal ugyanis kicsit hadilábon állok, illetve valahogy úgy vagyok vele, mint Lázár Ervin Dömdödöm nevű figurája…
Különbenis, miféle szeretet az, amit parancsszóra kell foganatosítani, az évnek egy speciálisan erre a célra kijelölt napján, hogy aztán a hókiflis bejglitől garatig zabálva, félrészegen rázzuk a csengettyűt, és a csillagszóróval kiégetett szőnyeg füstölgő romjain örvendezzünk, a melegzokniba vagy feleslegesnyakkendőbe tekert, idei, tusfürdő meglepetésnek…
Az összes ilyen hülye sztereotípiát persze kicsit idézőjelbe rakja, ha kurvára egyedül vagy.
Lett légyen is bosszantó, vagy sokszor terhes ez az egész színjáték, az elmúlt negyven karácsonyéjszakát eddig mégiscsak a szeretteim, vagy legalábbis egy, számomra fontos ember társaságában töltöttem.
Úgy tűnik ezúttal a magamban “szentestézés” szentimentális melankóliáját is ki kell próbáljam, de szerencsére nem vagyok túlzottan ünnepfixált figura, és így ez a mulya karácsony dolog sem fog jelentősen különbözni a többi magányos hétköznaptól…
Majd felforralok egy kis fahéjasbort, hátha attól úrrá lesz rajtam a csendeséj…
TÚLOLDAL 