TÚLOLDAL

A front elvonulása lehetőséget biztosított rá, hogy visszatérjek a jól megszokott helyemre. Teljes szélcsendben indultam, de persze a parkoláshoz megkaptam a tizenhét csomós keletit, amivel az egyszem, rövidcsizmás motorom hátramenete csak mérsékelten tudott mit kezdeni. Az ilyesmit én csak horgonyszélnek hívom, ami pontosan a vasmacska kidobása pillanatában támad fel és a process végével azon nyomban el is csendesedik. Kis komplikációk árán ugyan, de sikeresen belőttem a 290°-os nyugat-északnyugati pozíciót, és biztos ami biztos kitettem egy második orrhorgonyt is, ha valamiért visszatérne az Atlantico tarajoskodása.
Ugyan az északi falon még javában csattognak a vihar által hátrahagyott hullámok, de sokkal szívesebben nézem a gumicsizmás halászokat, mint a félrészegen, talpigguccsiban, a VIP lounge napágyain, sebzett elefántfókák módjára fetrengő, wannabe gazdagokat, akiknek az évenkénti timeshare üdülés lédig luxusa megadja azt a felsőbbrendűség érzést, hogy fitymálva méregethessék a magamfajta szefós tengeripunkokat.
Úgy néz ki az 19-es év megpróbál mindent megragadni, hogy felejthetetlen nyomokat hagyjon a memóriám cafatos szélű emlékkönyvében.
Bekövetkezett az is, így az ünnepek előttre, amit aztán nem, hogy a saját, de még más hátának a közepére sem kívántam volna.
A privát kis emocionális armageddonom, után maradt sivatagban tomboló nukleáris tél, percegő sugárzásmérőinek zaját megirigyete, a bedőlésnek eddig egész kitartóan ellenszegülő porhüvely is.
Immáron harmadik napja alig tudok felkelni az ágyból, és a hagyományos népi gyógymódok sorra kudarcot vallani látszanak az eleinte közönséges meghűlésnek tűnő rusnya ármánnyal szemben.

Nem vagyok egy beteges típus és ha nagy ritkán mégis bekapok valamit, azt általában kihordom lábon, másfél két nap alatt kipurgálom a szervezetből, szinte észrevétlenül.
Utoljára ehhez foghatóan agresszív szett, még Zanzibáron kötött bele az egészségembe, de arról nagyjából tudható volt, hogy aki huzamosabb ideig akar Afrikában tartózkodni és nem készült fel előre jópár hónapnyi steril űrhajóskajával, annak bizony át kell esnie a bélflóra helyi viszonyokhoz való keserves adaptációján.
Na erre a mostani cuccra viszont egyáltalán nem számítottam.
Egyetlen éjszaka alatt másfél tekercs, maxiduci papírtörlőt pumpáltam színültig, véres takonnyal, és hiába fekszem duplatakaróba dunsztova a napon, négy liter teával, fokhagymás-gyömbéres mézzel és a körülményekhez képest jelentős mennyiségű gyümölcsöt és vitamint fogyasztva, mindez eddig nem nagyon javított az állapotomon.
Az, hogy nem kapok levegőt az egy dolog, de ha megpróbálom elhagyni a vízszintes pozíciót, akkor olyan tüsszögőroham tör rám, ami eddig példa nélkül való a kórtörténetemben.
Ha nem vagyok elég gyors a papírtörlőletekerésben, akkor bizony már csak a mennyezet faborításáról törölgethetem a vöröseszöld színben játszó, a hajó imbolygásától enyhén remegő váladéksztalaktitokat.
A tüsszentéssorozatok, nem csak a nedvszívó papírkészségek hatékony feltöltögetését, az alien filmek díszletelemeit idéző belsőépítészeti kiegészítők spontán manifesztációját, vagy a számítógépem kijelzőjének hirtelen szivárványhólyagokra robbanását segítik elő, de sajnos rendre emlékeztetnek a mellkasom merevítőrendszerének szerkezeti integritásában beállt problémára is.
Ezt ahhoz hasonlatos érzés kíséri, mintha egy egyensúlyát vesztett hegymászó – hogy még zuhantában is képes legyen megartani a teljes tesstömegét – reflexből markolatig baszná a jégcsákányt az oldaladba.
A csonthártyakarcoló élménytől a retinámra projektált színejátszó fénypontok tánca, a nagy nyomással a könnycsatornákba préselt nedvesség látáshomályosító hatásával karöltve, egészen pszichedelikusnak mondható, vizuális élményel ajándékoz meg, minden egyes alkalommal, mégsem hiszem, hogy a továbbiakban szívesen fizetnék elő erre a szolgáltatásra.
A pilanatnyi izomösszehúzódástól, néha recsegve felszabaduló bélgázok is képviseltetik magukat, és az amúgy sem igazán mélyen ülő szemeim, az inger hatására muppetshow karakterek látószerveit megszégyenítő méretet öltenek. Mindezek, egy bábfilmben vagy egy altesti poénokat előnyben részesítő családi vígjátékban akár még mulatságosnak is hathatnának, az efféle humorra fogékonyak körében, de nekem sajnos a legkevésbé sem támad nevethetnékem tőlük.
A betegség igencsak hajlamossá tesz, a gyorsan elharapódzó igénytelenségre is, a kajüt leginkább egy TBC-s hajléktalanoknak felállított, természetgyógyász fronkórházra emlékeztet. Szétdobált gyümölcshéjak és bizarr színű, gyűrött törlőkendők özönével fedett ágy, teafilterekkel púpos bögrékkel, távolkeleti feliratú kencékkel és mézes üvegekkel körülbástyázva, valamint a 27 fokban is pulcsiban és takarók alatt érlelt test nem túl bizalomgerjesztő bukéja által áthatva. A konyhát, mintha csak egy viking berzerkerek számára rendezett, ültetett állófogadás közben váratlanul bekövetkező zombiapokalipszis döntötte volna romba, a fedélzetet pedig vastagon borítják a szétdobált kötelek, szerszámok, és a segítség nélküli sebtiben horgonyvetés rozsdapászmái és algafoltjai.
Még egy napnyi lehetőséget adok a természetes panaceáknak, hogy bizonyíthassák hatékonyságukat, azonban ha továbbra sem segítenek, akkor kénytelen leszek bevenni magam a kanári délvidék egészségügyi rendszerének útvesztőjébe, amire egyébként még a fingvataknyotspriccelőtüdőlövésesfetrengésnél is kevesebb motivációval rendelkezem.
Szóval, hajrá immunrendszer! (Ön az utolsó reményünk.)