TÚLOLDAL

Sikerült a két motor fúziójából összerakni egy működőképes meghajtást, és elmenekülni Arguineguinből mielőtt, az időjárás cudarra fordult volna.
Dingi is vízrekerült és úgy tűnik használható lesz még egy darabig.
Remek! Hipp-hipp hurrá!
Tulajdonképpen akár elégedett is lehetek a teljesítményemmel, lapogathatom a saját vállam, hogy milyen ügyes is vagyok, gratulálhatok magamnak az újabb sehova sem vezető megoldások lebonyolításához. Kár, hogy ez az egész rajtam kívül senkit sem érdekel, és lassan már engem sem.
Annyira baszott feleslegesnek érzem magam, hogy arra már hasonlatot sem találok, vagy biztosan találnék de nem is keresek.
A kényszer mozgat még valamelyest, de az apátia kezd teljesen maga alá gyűrni.
Az összes önvidámító projectem kudarcot vallott, hiába főzöm magamnak a jobbnál jobb kajákat, de nem nagyon jutnak el az ingerek az agyamig, mintha vattát lapátolnék a fogaim mögé. Csak a pénzt viszi, semennyire sem lelkesít már.
Úszom reggelente, mint egy gép, de nem érzem a kellemes fáradtságot, amit a mozgás adni szokott. Tompa vagyok, pedig egy ideje nem is szívok vagy iszom, azoktól sem leszek jobban.
Két hete elcsúsztam a taton, csúnyán levettem a korlátot az oldalammal, szerintem eltörtem vagy legalábbis megrepesztettem pár bordámat, nem nagyon javul, de nem is érdekel.
Konstatálom a tengeri világ szépségeit, de nem megy már a rajongás.
Órákon át tudom bámulni a képernyőn a fehér “papírt” és nem jönnek a gondolatok amiket érdemesnek tartanék vonalakká formálni. Csak firkálok, mint egy unatkozó diák.
Meghozta a posta, a kis karácsonyi ajándékaimat, amiket a hajóhoz rendeltem, régen az ilyesminek úgy örültem, mint egy gyerek, most meg lófaszt sem érzek.
Jó könyveim vannak, de csak elvonulnak a szemeim előtt a betűk, nem hoznak lázba.
Úgy tűnik csupán megszokásból művelem ezt az egész létezést, minden motivációm elpárolgott és nem tudom, hogy ideiglenes-e, ez az üresség vagy csak majd velem együtt múlik el…
Egy szomorú automata lettem…