A fiatal sárgalábú sirályok (Larus michahellis) óriás ramazurit rendeznek Albatros körül. A serdülő madárkák még nem emlékeztetnek a felnőttek megjelenésére. Tollaik még cirmos barnásszürkék, az öregek vakítóan fehér, szürke kabáttal borított kültakarója helyett. Csőrük és lábuk is csak később nyeri el végleges élénksárga színét.
Árnyalatuknak köszönhetően amúgyis maszatos utcagyerekekre emlékeztetnek, ahogy bandákba verődve lebegnek a hullámok hátán, néha zajos csetepatékat folytatva egy-egy haltetem birtoklásáért, vagy harsány “röhögés” közepette kavarognak, a hajó imbolygásától a levegőbe láthatatlan ellipsziseket karcoló árboccsúcs felett.
Figyelmes jószágok egyébként, mert csak azokra a helyekre ülnek fel, ahol, hosszú ideje nem járt ember, Albatros-t akkor is kerülik, ha kint vagyok a parton.
Ezt egész könnyen bizonyítja az árulkodó jelek hiánya, ugyanis nincs a fedélzeten sirályszar és tollak, (Egyes elhanyagoltabb bárkákon csuklóvastag rétegben áll a guano, és az elhullajtott pihékből és tollakból, vagy két egész sirályt ki lehetne rakni.)
Jó fotókat nehéz róluk csinálni, mivel mindig megtartják a biztonságos távolságot, ami normális esetben nem lenne baj, hisz a fényképezőgépemet pont a hatékony birdspotting és egyéb paparazzigyanús felvételek készítése érdekében úgy választottam hogy a fókusztávolsága 24-től 2000mm-ig terjedő tartományt fogjon át, azonban a tengerviszonyok téliesedése karakteresebb hullámokat szállít az öbölbe, amiknek köszönhetően, a nagyobb zoom használat mellett szinte lehetetlen bármit stabilan a keresőben tartani, és mivel az egész hajó erősen himbálódzik, ezért ezen értelemszerűen a tripod használata sem segít.
Egy két jellemző zsánerfotót azért néha sikerül lőnöm róluk…
A sarki csérek (Sterna paradisaea) is megérkeztek, hogy hihetetlenül hosszú vándorútjuk közben, megpihenjenek kicsit az öböl “madártároló” bójáin és bravúros légiparádéval örvendeztessék meg a vadászó vizimadárshowra fogékony helybéli közönséget.
Mondjuk a csácsók ezirányú érdeklődésének intenzitását elnézve, úgy tűnik egyedül vagyok a faluban, akit az efféle spektákulummal le lehet nyűgözni, magamnak viszont pont elég vagyok ezen a téren. Órákon keresztül tudom figyelni a kis piros csőrű “pilótasapkás” légiakrobaták virtuóz mutatványait. Vadásztaktikájuknak köszönhetően néha a víz alatt is lehet velük találkozni, ugyanis akár öt-hat méter mélyre is képesek a prédájukért lemerülni. (Párszor majdnem megszáradt bennem a vér az ijedtségtől, mikor egy-egy nagyobb fishball szemlélése közben, becsapódott mellettem egy-egy ilyen kis rakétatorpedó, hogy a szerencsétlen apróhal rajt a legkevésbé várt irányból tizedelje meg.)
Vakmerő fordulóik, vad csavarjaik versenyre kelnek az itt telelő testvéreik figuráival. A vicces tudományos névvel rendelkező Kenti csérek (Thalasseus sandvicensis) ezüstszürke köpönyegtollazatukkal, kissé zömökebb testfelépítésükkel, ugyan nem annyira elegáns megjelenésűek, mint az északi és déli pólus közt ingázó hófehér rokonaik, de a fekete tarkóbóbitájuk kicsit lazább, punkosabb sztilóval ruházza fel őket, és ők is igazi badass zuhanóbombázók, az öböl kishalainak viszonylag csekély megelégedésére….
TÚLOLDAL 