Az uralkodó északi-északkeleti szél egyre sűrűbben tendál a kilencven fok irányából való fújdogálás felé és erősödik. A feltámadó trade windnek nem csupán azok örülnek, akik az Atlantico vitorlás átszelését tervezik, de a fekete kontinens felől érkező menekültcsónakok is megszaporodnak ilyenkor.
Itt a sziget délnyugati részén ez heti egy, néha két bárka befutását jelenti, ha nem is menetrendszerűen de átlagban, valahogy így.
Itt helyben, szerencsére nem szavaznak bizalmat csüngőhasú, félázsiai kipcsáknoriszoknak, akik a nonstop félelemkeltéssel, a valójában menekültmentes helyeket is szeretik, durva xenofóbiával beoltott, ocsmány morális dögkúttá varázsolni. Így szerencsére nem a mocskosmigránsozás határozza meg, az élhető élet reményében nagy eséllyel öngyilkos utazásra vállalkozó szerencsétlenek megítélését.
Vagyis nem csupán ember módra bánnak velük, hanem a lehetőségekhez mérten még segítik is őket.
Mégis teljesen kikészít, ha látom a narancssárga salvamento gyorsnaszádot kifutni, vagy meghallom a helikopterek rotorzaját, ahogy a keresőreflektor fénykévéjét az éjszaka sötétjébe döfve kutanak esetleges túlélők után a reménytelenül hatalmas vízfelszín fekete sivatagában.
A kis lélekvesztőkön általában több ember zsúfolódik össze, mint ahányan egyáltalán elférnek rajta, és akik szerencsével ideérnek, azok a legjobb statisztikák szerint is csak a négy-öt százalékát képezhetik az elindultaknak.
Innen a nyugati világ kényelmes, és még a legelesettebbek szempontjából is úgy-ahogy biztonságos öleléséből, nehéz elképzelni miféle szörnyűségeken kell valakinek keresztülmeni, hogy a saját és szerettei életét képes legyen egy ennyire alacsony eséllyel sikeres utazásra rábízni.
Amikor csak egy ilyen lehetetlen lehetőség jöhet számításba, ha már ez is csak jobb lehet annál ami van…
(Az embercsempészek jobbára vissza is élnek a helyzetükkel, hisz a menekülők nagyobb része még medencényi vizet sem látott egész életében, nem, hogy az óceánt, így jobbára fogalmuk sincs arról mire is vállalkoznak. Bár olyat is olvastam már, hogy a víz mellett, a bárkákba szálláskor már nincs visszaút, aki esetleg meggondolná magát, annak a banditák fegyvereivel kell szembenézzen, a csempészek pedig kérdés nélkül lőnek a tétovázókra, hisz ebben a munkakörben értelemszerűen nem nagyon kedvelik az élő hírmondókat.)
Amikkel útra indítják őket, még túlterhelés nélkül is teljesen alakalmatlanok a nyíltvízi hajózásra, az Atlantico vad hullámai, ha nem morzsolják össze őket elsőre, akkor is könnyedén átcsapnak felettük, elárasztva vagy felborítva őket, a teljes “rakománnyal” együtt… Mentőmellény nincs, úszni kevesen tudnak közülük, a parttól messze, a nyílt óceánon egyébként sem ér túl sokat, még a fejlett úszóképesség vagy vízbiztonság birtoklása sem, hiszen ha nem fulladsz meg idejekorán, akkor hamar elvisz a hipotermia, a kiszáradás, vagy csak úgy megesznek az állatok.
A körülményeknek hihetetlen szerencsés, szinte csodaszerű együttállása kell ahhoz, hogy ebből a kelepcéből, élő emberek léphessenek a szárazföldre.
A szahara partmenti vizeinek halászatára eszkábált, leselejtezett alkalmatosságokat vagy, hevenyészett, rossz minőségű gumihajókat, általában már csak üresen találják meg a vízen sodródva, vagy még úgy sem.
A hullámtörőmólón halomba rakták a daruk a kis dereglyéket, és amik nem férnek már el ott, azokat szabadon álló bójákra kötik az öbölben, amíg kitalálják, hogy mi is legyen a sorsuk.
Készítettem egy rövid videót az egyik bójáról elszabadult menekült csónakról, ahogy az óceán a kövekhez csapdossa, ezen látszik, hogy üresen, terhelés nélkül is csak játékszere a hullámoknak, ugyanez harminc negyven emberrel a “fedélzeten” még sziklák nélkül is az instant halálos ítélettel egyenlő.
Eddig csak boldog megkönnyebbülést, a “kánaáni” kvázieurópa biztonságába eljutás, a révbeérés tekinteteit láttam, a sebtiben a mólóra telepített vöröskeresztes sátrak árnyékában kuporgó, vizespalackot szorongató, összetört emberek szemében.
Ez könnyen elterelte a figyelmemet a láthatatlan többségről, akiknek a karitatív szervezetek gondoskodása helyett, csak a hideg hullámsír jut osztályrészül.
Mindig összefacsarodott a szívem, ha a mólón sétálva elém kerültek az emberek elhagyott, rothadó ingósslágaival teleszórt hajószerűségek vagy láttam a nyílt vízről visszatérő mentőhajó oldalához kötött üres sajkákat, de az utasainak sanyarú végét, mindig csak a képzeletem idézte meg. Legyen akármely élénk is a fantáziám az soha nem képes olyan erővel ütni, mint az értelmetlen halállal való szemtől szemben találkozás.
Minap, ahogy némi potya halvacsora reményében kiúsztam a móló túloldalára, hogy az egymásra dobált beton varjúlábak hézagai közt lessek pikkelyes prédára, sokkal szomorúbb dologra leltem, mint amivel eddig szembesültem a tengeri menekültválság problémája kapcsán.
Az elmúlás része a világunknak és ígyisúgyis szembe kell néznie vele mindenkinek, aki ideiglenes létezést nyert az életlottón, de persze nem igazán mindegy, hogy erre milyen formában kerül sor.
Láttam már a halált sok féle színben, sőt az anatómiai érdeklődés sokszor direkt vezérelt a patológiák alagsori bonctermeibe.
Ráadásul nem hiszek a gondviselésben, túlvilágban vagy egyéb efféle maszlagokban (ha eddig hittem volna, ezek után már biztosan nem tenném) tudom, ahogy a kihunyó agy kontrollja elveszik a sejtek légiói felett, a szív befejezi monoton kalapálását, onnantól az emberi test is csak bomló hús, mint egy szelet karaj, nincs pátosz, nincs lélek meg efféle láthatatlan szubsztanciák, csak a tönkrement hardver, semmi több.
Mégis, amikor mindez ott lebeg előtted a vízben, karnyújtásnyira és kislányalakú, akkor az első ijedtség után nem nagyon maradnak benned szavak. Némán felsírod színültig a búvármaszkot és nem tudod mi az erősebb, a részvét vagy a világ kegyetlenségével szemben érzett tehetetlenség dühe.
Letaglóz, megsemmisít, annyira borzasztó szembesülni vele, hogy egyeseknek a lét olyan rövid és annyira értelmetlenül és csúnyán kell végetérjen…
A kicsi ember, akinek a téren rohangáló kis kortársaival kellene együtt játszania ahelyett, hogy hullámok reszeljék le a kövek éles szélein és halak lakmározzanak az apró kis teste maradványaiból…
Kicibáltam a kis tetemet a kövekre és gyorsan átmásztam a hullámtörő túloldalán veszteglő mentőhajó személyzetét értesíteni. Beszélni ugyan nem igazán sikerült, de a sokktól tikkelő fizimiskámból és a kövekre mutogatásból gyorsan rájöttek, mit is kell keresniük, hiszen bizonyára nem véletlenül daráltatták az eget egész éjjel a helikoptereikkel.
Menteni ugyan itt már nem nagyon van mit, de ők legalább biztos tudják, mi ilyen esetben a teendő.
Gyorsan munkához láttak és szerencsére nem marasztaltak, a gondolom ilyen helyzetben esedékes okmányok kitöltésére, vallomástételre meg efféle bürokratikus szarakodásra, így sebtiben elkotródhattam a helyszínről olyan messzire amennyire csak bírtam…
Ezeket a képsorokat nemhiszem, hogy valaha képes leszek kitörölni az emlékezetemből.
Totál tehetetlen vagyok az ilyen impulzusokkal szemben, az efféle traumacsomagokra persze nem nagyon lehet felkészülni és valószínűsíthetően akkor is kicsinálnának, ha épp nem egy magánéleti válság nyomorának gravitációs kútjából próbálnám katapultálni magam, egy DIY rakétával a seggemben…
Szörnyű szomorúság telepedett rám, a már szinte béziknek számító bánat mellé és van bennem egy rakás feszültség, céltalan, talán csak a beteg világ felé irányuló harag.
Szívesen a kezébe adnám azt az apró testet, minden egyes szarházinak, aki miatt a családjának menekülnie kellett, a rohadékoknak, akik az öngyilkos hajóútra hajszolták őket, meg az összes öltönyös söpredéknek, aki a nyomorultakkal riogatásból kovácsol magának politikai tőkét, hogy egy vízzel telt tüdejű, kicsiny szervezet tömegén keresztül érezzék a tetteik igazi súlyát, hogy a felázott puha bőrbe mélyedő ujjaikkal tapintsák az emberi aljasság és közöny eredményét, hogy az alvónak tűnő parányi arc hiányzó szemeinek üres gödrei bámuljanak rájuk ezentúl minden kibaszott éjszakán…
Hányok az emberi fajtól!
Azt hiszem megint inni fogok…
TÚLOLDAL 