TÚLOLDAL

Próbálok nem hat lábnyival magam alatt lenni, és ilyenkor persze az ember belekapkod bármiféle közkézen forgó izébe, ami valahogy enyhülést ígér. Nagyrészük persze, leginkább ezoterikus bullshit, semmivel nem hasznosabb, mint amit naplementés háttérrel szeretnek megosztani a hasonló bölcsességek mélységei iránt fogékony felszíni lélekbűvészek. A valósággal köszönőviszonyban sem lévő, de tagadhatatlanul olcsón kínált univerzális haszontalanságok, amik viszont számolatlanul borítják be, nagyjából az internet egészét, és azonkívül, hogy rendesen felbasszák az agyamat nem sok mindenre alkalmasak.

Szörnyen felületes dolgokat sorolnak az emberi kapcsolatok mibenlétéről, némi pátoszos cukormázzal leöntött silány közhelygyűjtemény általános érvényű igazságnak maszkírozva, mintha az egyéni helyzetek és a külső körülmények végtelen felé tendáló változatossága, említésre sem méltó részletek volnának csupán. Nem mintha a jelenlegi mentális állapotom a legcsekélyebb mértékben is támogatná a párkapcsolati próbálkozások elindítását, de még a gondolatkísérlet szintjén is elkeserítenek a kilátásaim. És bizony kedvem lenne ilyenkor jól felképelni azokat az önjelölt Koelhokat, akik jönnek itt azzal, hogy csak akarni kell és be fogod vonzani…

Mi a faszt képzelnek, mi vagyok én? Patkómágnes?

Lehet persze rózsaszín vagy szívárványszínű szemüveget öltve mosolymolinót feszíteni a rögvalóságra, de ettől még a tények továbbra is meglehetősen makacs dolgok maradnak és a legritkább esetben sem módosulnak attól, hogy az ember csodavárásra cseréli a realitásérzékét.

A legkevesebb inspirációval sem szolgál, mikor belegondolok, hogy ha nem akarok az életemet nyomorultul leélve magányosan megdögleni, akkor kezdhetem előről az egész ittapiros holapirost. Ami még, egy kétmilliós, pezsgő kultúrájú világváros szívében, huszonévesen, lendületes kis ambícióktól hajtva, komoly kapcsolati tőke birtokában, az anyanyelvemen sem volt a legegyszerűbb feladat. És úgy is csak sok árnyékra vetődés után volt többé-kevésbé eredményes.
Ehhez képest negyven múltam, fénykoromban sem voltam egy matyóhímzés, rozsdás ízületekkel, viszerekkel, a világba vetett bizalom híján, egy közepes erősségű mániás depresszióval megvert, mélyen introvertált, rozoga mizantrópként állhatnék a rajtvonalra, egy idegen országban, miközben itt a B oldalon, némiképp emelkedtek a tétek.
Könnyű rádöbbenni, hogy az én feláldozható “all in”-em, lényegében kevesebb, mint amivel mások be szoktak szállni a játékba, ráadásul leginkább olyan asztaloknál kártyáznak, ahová leülni sincsen túl sok kedve az embernek. Mindennek a tetejébe magas elvárásaim vannak… műveltség, érzékenység, őszinteség, kalandvágy, szépség, béke, nonkomform életvitel, a művészet, az utazás, az óceán szeretete… efféle gyermekien idealizált kindulási tulajdonságokat magában összesűrítő entitásról ábrándozom, mikor egy párezer fős, koszos halászfalu vesz körül, ahol sikk nem befejezni a középiskolát, a helyiek zöménél több spanyol szerzőt olvastam, mint amennyinek a nevét ők képesek lennének helyesen leírni az anyanyelvükön, ahol az érdeklődés spektruma nem igazán mutat túl a mola kocsikon vagy a frissen készült műkörmök mielőbbi instagramra posztolásán, és ahol már csupán a bőrszínem alapján, jobbesetben is csak az érdektelen, “giri” kategóriába tartozom…

Erre azt hiszem még egy valódi sokatpróbált kaszanova is csak lemondóan szemébe húzná a kalapját, és elmentében még együttérzően visszakacsintana, hogy hát: sok szerencsét apafej, szükséged lesz rá…

Ilyenkor nem nehéz belátni, hogy pont rossz időben vagyok a nem megfelelő helyen, a bökkenő, hogy az elmúlt négy évtized eddig még nem érlelte meg azt a tudást, hogy hol is lenne pontosan ez a megfelelő hely…

Az összes efféle gond persze fényévekre van jelenleg, amikor épp olyan magasröptű célok vezérelnek, hogy a menetrendszerinti zokogógörcseim számát remek lenne legalább az emberek közé menésre alkalmas szint alatt tartani, és ne kelljen az alkoholizmus csúszós lejtőjével kacérkodni, ha esetleg a keverőtárcsás mosógépben vergődésnél némiképp pihentetőbb éjszakákra vágyom…
Hosszú kálvária lesz ez, minden jel arra mutat.

Addigis itt van nekem, az egyél jól, hogy legyél jól, DIY személyiséghegesztő project következő állomása, a két közepesen sült, zöldfűszeres kéregben pácolódott marhaszelet, medvehagymás(!) – medvehagyma wazzee kanárián ősszel, így mulat egy igazi magyar úr – rösztivel és céklás mangósalátával, ezúttal egy 2016-os valenciai bobal tempranillo cuvée kíséretében.