TÚLOLDAL

Más megoldást nem lelvén, a gyötrő álmatlan éjszakák problémáját rábíztam a kémiára.
Akármilyen rizikót is vállalok a hajón, az éjszakai reakcióképességemet kiiktató, közel eszméletlen kényszeralvás beiktatásával, egyszerűen nem találtam más módot, hogy a szervezetemet pihenésre kényszerítsem.
Mivel sajnálatos módon, volt alkalmam párszor látni a gyógyszerfüggőség hangyalesőjének homoktölcsérébe esett élőlényeket, ezért soha nem igazán volt túl sok bizodalmam az orvostudomány, leszedálós, zombikészítésre fejlesztett kemény vegyszereiben. Ilyen dolgokhoz csak akkor érdemes nyúlni, ha a puszta túlélésre játszik az ember és totál nem számít a holnap.
Ebből a meggyőződésből kifolyólag, először autentikus cuccokkal kísérleteztem, olyanokkal amiknek elsőkézből ismerem a mellékhatásait.
A fokhagyma vérnyomáscsökkentő képessége például elég jól érvényesül, ha egy spagetti alliolit négy nagyobb fej megpirításával indítasz….
Mivel errefelé, a jó vörösbor olcsó, erős füvem meg most akad, ezért a három kombinációjából összeállított panacea, terápiás túladagolását választottam fegyverül az inszomniával folytatott első csörtéhez.
Kétésfél üveg shiraz, egy emberes kupac vámpírriasztótészta és két dióverő harcispangli után.

Legnagyobb megelégedésemre, a fűben fában orvosság, jellegű urbán-népi gyógymód olyan könnyedén taglózta le, az elmémet napok óta folyamatos kényszertúlórára kényszerítő érzésdiktatúrát, hogy nem volt szükség második menetre.

Hét teljes órán keresztül úgy feküdtem mozdulatlan aggyal, mint egy elgázolt menyét…

Szerencsémre a hardverem lényegesen szívósabb konstrukció annál, mint amennyire az azt működtető program stabil.
Így az efféle kényszerkezelések macskajajongásának fizikai kellemetlenségeire fittyet hány a szervezet. A másnapos elme papírsárkány állapotának tűéles fókuszai, még segítettek is valamelyest visszaszerezni a ráció irányítását, a leolvadt emocionális reaktor körüli katasztrófamentesítés káosza felett…

A hétvége az még mindíg parádés ebben az öbölben, pedig elmúlt màr a nyár, OKTÓBER van, szinte egy hónapja megy a suli, a jónép már nagyban válogatja a téli kollekciós pufidzsekit a primark-ban, de pár kanárió, dacolva a tradíciókkal, hogy “télen” nem strandol a jó csácsó, mégis itt vereti végig a finde-t a jetskivel, meg a nagyzenésmotorcsónakkal a partot időközben elfoglaló, hetvenes-nyolcvanas skandi “turistalányok” elkápráztatására.

Ilyenkor ha tehetem, nem is távolodom el nagyon a hajó ötven méteres körzetéből mert, az időjárás kalkulálható viszonttagságaival szemben ugyan megbízhatónak érzem a hajóm rögzítését, de az emberi hülyeség hatalmát nem becsülhetem le. Ez utóbbiból pedig a hétvégimotorcsónakversenyzők és vasárnapihajóskapitányok szoktak hozni magukkal, sajnos a tolerálhatónál épp egy árnyalatnyival nagyobb menyiségben, amit ráadásul kiválóan elegyítenek a legalapvetőbb hajózási, vízbiztonsági és meteorológiai ismeretek meglétének hiánya ellenében is magasan fejlett kapitányi öntudatukkal, az életveszélyes vakmerőséggel és ménesnyi bizonytalanul kontrolált lórővel. Úgyhogy nem árt közel maradni a tűzhöz.

A holiday “szobafogságnak” is megvannak egyébként a szépségei. Főleg itt az úszó rehabon…
Mai napra, ha már aludnom sikerült kicsit, valami “totálzen”, de szigorúan alkaloidamentes béke elérését és a táplálkozásom körüli problémák felülvizsgálatát tűztem napirendre.

Egy ideje már melózom a szintlépésen, a szabadtüdős merülő-vízalatti vadász képességeim terén.
Erre leginkább úszással, légzőgyakorlatokkal és kitartó vízalatt üldögéléssel szoktam trenírozni magam. Ezen gyakorlatok közül az utóbbi kettő tökéletesen harmonizált, mind az öböl harsány bazári hangulatának, mind az egyszemélyes érzelmi ketrecharc neurális fehérzajának nyugalomba mártására irányuló napi törekvésekkel.

Így esett, hogy jóformán egész délután a hajó alatt hat méterrel ülem a tengerfenéken, és miközben a porhüvely reflexszerű gázcsereigényének tudatos kontroljával, valamint a hűvösödő óceánban lebegés okán rámtörő hipotermia legyőzésével voltam elfoglalva, a légzésciklusok láncolata valahogy megidézte bennem a “perfect circle” víziót…
Ennek pedig van egy egészen lenyűgöző vizuális megnyilvánulása a víz alatt, amit a felfelé szálló légbuborékok, higanytükrű felszínét, – megfelelő behatásra – szabályos rendbe kényszerítő fizika, tud rajzolni az ember retinájára.

Számtalan dolog van, amire normális esetben az értelem sajnálná az időt, de mivel a különféle tudatmódosító mérgek öleléséből frissen kiszabadult elme különösen fogékony a nagy öszpontosítást igénylő, de teljességgel felesleges dolgokban való kiteljesedésre, ezért ilyenkor nem érdemes elrontani a játékát.

Buborékkarikákat gyártani búvárfelszereléssel nem nagy művészet, de ha csak a tüdődben őrzött kevéske feláldozható levegőből kell kihoznod a tökéletes, szabályosan forgó gázgyűrűt, akkor nagyon oda kell figyelni a technikára.
Fontos, a gyors és precízen kivitelezett kézmozdulat, ami a kívánt örvényhatást hozza létre és a tökéletes időzítés, hogy a láthatatlan wortex pont a megfelelő pillanatban szippantsa be, és a kívánt irányban lökje feszes, magába kanyarodó, forgó hengerré az egyébként sebesen a felszín felé törekvő kis buborékmedúzákat.
Míg az ember eljut a sikeres kivitetelezésig, borítékolhatóan leülepszenek némiképp, a vadul pattogó gondolatok és a tehermentesített agylebenyek pihenjt tudnak vezényelni a tudat feszült regimentjeinek.
Az eredmény nem csupán látványos, de körüllengi valami szokatlan, nemevilági hangulat. Mikor a felszín fényeitől, irizáló fémfelületté transzformálódott levegő, szabályos mértani alakzat formáját öltve távolodik a testedtől, és tőled tízmétenyire, ahol eléri a tengerfeneket, elliptikus üledékfelhőt robbant az aljzatba, akkor átjár valami fura bizsergés, effélét érezhetnek azon mangahősök, akiknek szokásuk színes energianyalábokat lövöldözni a tenyerükből.
Sajnálatosmód az efféle képességek gyakorlása, a valóságban egyáltalán nem tesz szuperhőssé, de a meditációnak ez a sajátos formája nagyon sokat segít, hogy rendezzem soraimat.

Az elherdáltnak tűnő délután kibalanszírozta úgy-ahogy az elmémet, ideje volt hát az elhanyagolt testtel is foglalkozni kicsit.

Régebben szerettem főzni, többek szerint nem is csináltam rosszul, de amióta egyedül vagyok, ez egyszerűen eltűnt az életemből.
Néhanapján, barátokkal vagy hirtelen felindulásból még csináltam, de ha nincs valaki, akinek főzzek, akkor meg van baszva az egész.
Nem éri meg a fáradtságot.
Igazából erre is a szakítást követő önvizsgálat ébresztett rá.
Mármint nem arra, hogy a gasztronómiai kísérletező énem felcserélődött egy hitvány műkajazabáló olcsójánossal, hanem, hogy valószínűleg nem tartom magamat olyan “valakinek”, akire érdemes főzni.
És azt hiszem, valahol itt kezdődik a baj…
Az önsajnálat és az önvád párbaja csak felerősítette ezt az egyébként is meredek spirálban silányuló kulináris tendenciát.
A nemevés, vagy a rendszert nélkülöző egészségtelen táplálkozás lassan ölő mérge, elég csúnyán ki tud csinálni. Ha valamire eggyáltalán nincs szükségem, akkor az, a szervezetem állapotának leromlása, ezt a luxust egész egyszerűen, nem engedhetem meg magamnak.
Úgyhogy időt és energiát nem kímélve vacsorameghívások sorával fogom elkápráztatni énkelmét.
Újra kreatív zamatvilágokkal meglepni a mirelitpizzák és takarékos kebabok monoton sivárságába lustult ízlelőbimbóimat, és egészséges kiegyensúlyozott táplálkozással megtámogatni az ego rehabilitációját.

Bemelegítésképp, spenótos raviolit és tejszínes, szalonnás raguval töltött, füstölt kecskesajttal sült gombafejeket készítettem, némi balzsamecetes madársalátával.