Befogadtam “Dévidet” az angol druszámat pár napra, hogy legyen fedél a feje fölött, amíg talál magának valami új kecót a környéken.
Kidobta a csaja…
Szép kis kompánia leszünk, mondhatom…
Nem volt szándékomban egyébként “heartbreak hotelt” nyitni, de hát jó dolog segíteni, ha az embernek módja van rá.
Talán én is jobban leszek kicsit, ha lesz társaság a hajón.
Persze nem annyira egyszerű. Most, hogy megpróbáltam a frontkabin egyik szárnyát rendberakni a vendég számára, megint durván beomlottam.
Hajni kis ruhái persze itt vannak mindenütt, az összes takarítás alkalmával ide-oda tettem őket, gondosan összehajtogatva, válfára rakva. Csinál az ember ilyesmiket ha hazavár valakit…
Az elmúlt hét hónapom egy hosszúra nyúlt várakozás volt, eónoknak éltem meg és most kiderült, hogy akár Godot-ra is várhattam volna…
Gondolkozz disznó – táncolj disznó…
Sajnos ezek a képek olyan lavinát indítanak el bennem, amivel nem vagyok képes férfiasan megbirkózni.
Mintha egy tengeralattjáró lennék a hideg, sötét mélyben, amit gömbpalást szerűen lebegő torpedók vesznek körül a tér minden irányából. Precíz mentális csapásmérésre fejlesztett, válogatott emlékekkel töltött robbanófejek, olyan sokan vannak, hogy kiterjedésük és tömegük messze meghaladja az elpusztítandó objektum méreteit és végül, mikor elindulnak a centrumban lévő célpontjuk felé, menyiségük okán nem érhetnek a közelébe, egymáson robbannak szerteszéjjel.
A lökéshullám elemi erejű és idő kell, hogy ideérjen, rövid idő, de kell…
(Ha módomban lett volna képességeket választani születésem előtt, az efféle tapasztalatok fényében, biztosan nem a valóságszerű, halucinogén vizualitásra és a szenzitív érzésvilágra bökök. Lehettem volna mondjuk inkább okos, vagy erős.)
Mindjárt itt van! Tudom milyen az agyam, ismerem már egy ideje, csak leülök, összeszorítom a fogam, és várom, hogy elsöpörjön.
Könnyek, fulladás, remegés. Satuba fogott tüdő tikkelős izomgörcsök, mintha epilepsziás lennék.
Kibaszottul unom.
Hogy lehet így emberek közé menni?
Nem tudom meddíg kísértenek még efféle rohamok, de ha ez így marad nem fogom túl sokáig bírni.
Kimerít ez az egész szar, mégis éber vagyok, mezei prédaállat módjára pislogok a sötétben, mint akire láthatatlan ragadozók lesnek.
Az éjszakák a legrosszabbak.
Napok óta szemhunyást sem alszom.
Ha mégis legyűr a fáradtság, úgy alszom, mint egy kutyaviadal, csak pár perc nyugtalan forgolódásra futja, hogy aztán csatakosan felriadjak egy gombócba gyűrt könnyes, verejtéktől lucskos ágyneműkupac tetején.
Ébren még csak-csak elboldogulok valahogy, de az álom végképp kicsavarja kezemből a kontrollt és magánál a tehetetlenségnél is kiszolgáltatottabb vagyok ilyenkor.
A tolószékbe szíjazott beteg, akit a lépcsők felé löktek…
Próbálok elmenekülni, tanulni, rajzolni, olvasni, de mint a lufikat puffasztó gáz, kitölt ez az érzés, felülír, elborít minden mást.
A táplálkozásra különösen koncentrálnom kell, mert könnyűszerrel elkerüli a figyelmemet, hogy két napja csak gyomorgörcsöt, kávét valamint cigarettát fogyasztok és csak a rianás szerű hangok és a gyomrom földrengéseket megelőző szeizmikus aktivitása figyelmeztet, hogy nem ártana némi plusz energiát fektetni a metabolizmusom fennttartásába.
NE ESS PÁNIKBA!!!
NE ESS PÁNIKBA!!!
NE ESS PÁNIKBA!!!
NE ESS PÁNIKBA!!!
NE ESS PÁNIKBA!!!
NE ESS PÁNIKBA!!!
NE ESS pánikba!!!
NE ess pánikba!!!
Ne ess pánikba!
ne ess…
TÚLOLDAL 