A múltkori horgonyláncrakötözős esetig egyáltalán nem hittem a tengerimajmok létezésében, de úgy tűnik, nemhogy csak, valóságosak de a populáció megvetette a lábát az öbölben és szépen gyarapodnak is.
Ezt tényleg, egész egyszerűen nem hiszem el.
A széleseszű barmának nem elég az egész kibaszott Atlanti Óceán százhatmillió négyszázpárezer négyzetkilométere, pontosan a hajóm elé három méterrel kell kikötnie a szájbabaszott dereglyéjét.
Mi lesz a következő, beparkolnak a katamarán két hajóteste közé, vagy feldobják a betonnehezékeiket a dekkre?
Az új idióta, egy nagy követ és egy öreg, rozsdás, vasmacska szerűvé összeheftelt betonvasat használt mooringnak, amiket összebogozott és gondosan a horgonyláncom két oldalára helyezte le őket, hogy ha arra kerülne a sor akkor még véletlenül se tudjam felhúzni.
Ez egy kicsit túl sok véletlennek…
Nem találok szavakat.
Ráadásul ezek a fantomjószágok éjszaka tevékenykednek, nehéz velük személyesen összefutni, hogy megkérdezhessem őket, mivégre is kell ennyire ostobán, fogalmatlanul, vagy rosszindulatúan viselkedniük.
Valóban kíváncsi lennék a miértjére, hogy ezeknek tényleg csak ennyi eszük van, bele sem gondolnak vagy szántszándékkal akarnak kibaszni velem.
A mai napomat csak másfél órával rövidítették meg. Eddig tartott ugyanis, amíg biztonságos távolságba tudtam cibálni a vízalatti ajándékaikat, mindezek tetejébe az egészet nagyjából vakon, mivel az északnyugatról érkező méretes hullámok, mintegy húsz centire redukálták az öbölbeli látótávolságot.
Nincsen tervben összeakasztani a bajszot a helyi erővel, de látszólag minden jel arra mutat, hogy ki akarnak hozni a sodromból.
Attól meg a jó Poseidon óvja meg őket, mert mostanában nem vagyok jó passzban.
TÚLOLDAL 