TÚLOLDAL

Egy időre lecseréltem a kéket zöldre, ugyanis némi elfoglaltságom akadt a hegyekben.
A zöldre cserélés nem csak az otthonomat körülölelő óceán felületéről és a sziget vegetációjáról visszavert fény hullámhosszának különbségét célzó metafora, hanem utalás a kendervirágokra használt szleng kifejezésre is, ami ezúttal valós növényszármazékokban manifesztálódott.
Tudnillik a szárazföldi teendőim egyike volt, hogy betakarítsam a termést Pieter gerillakertészetéből, amíg ő épp Marokkó partjainál vesztegelt, várva az ideális visszahajózást lehetővé tévő időjárásablak feltárulására. A vitorlástúra elhúzódása okán nem tudta a dolgot személyesen elintézni, de azt sem szerette volna ha a “vetemény” kiszárad, vagy túlérik ezért, egy tapasztalt marihuánakertészt kért meg a szüret lefolytatására.
Mivel a nem túl nehéz munka fejében, be lett ígérve az aratás eredményének negyven százaléka, így nem akartam túl sokat várni az utazással, nehogy a növények túlérése következtében romoljon a fű minősége és csak egy kazal rosszízű vagy fejfájós zöldfűszerrel legyek gazdagabb.
Mindenesetre próbáltam úgy időzíteni, hogy a másik hegyvidéki meló előtt elintézhessem, és ne kelljen a kettő között visszatérnem délre felesleges buszozásba ölve a drága időt…

A titkos kert, a San Mateo felől ereszkedő völgy félreeső részén, egy mindent remekül takaró bozótos közepén foglalt helyet, és a körülötte burjánzó feketeszeder tüskés indái, nem csupán a hívatlan vendégekkel szembeni biztonságot szavatolták, de óvatosság ide vagy oda, még az én elővigyázatosságból jól bebugyolált testemet is megszaggatták kicsit.
Hiába is siettem az akcióval, a hat növényből egy, sajnos így is elpusztult, a köré telepített DIY öntözőmechanizmus diszfunkciója okán. A maradék ötből három, pedig nevetségesen korán bevirágzott, és leginkább elágazás nélküli, kis földből kimeredő bunkócskákra emlékeztettek, a másik kettő terebélyesebbre sikerült, de nem ez lesz az évszázad fűtermése az biztos.
Mire szépen letrimmeltem az ágacskákat már elég későre járt, és mivel a következő elfoglaltságom helyszínére eddig még csak kocsival vitték a seggemet, semmi kedvem nem volt sötétedés utánra hagyni a címre való bizonytalan, gyalogos odajutást. Így inkább a caminoban éjszakáztam…

Reggel frissen ébredve, összepakoltam a drogot és a kartonpapírba bugyolált nedves bugákat, a lekötözött tripla rétegű nejlonzacsópalásttal együtt a motyómba süllyesztettem.
Pár méter megtétele után kiderült, hogy evvel a rakománnyal bizony, nem lehet buszra szállni, ugyanis hiába a gondos csomagolás, még avval együtt is, szinte szemmel látható zöld, csípős szagú ködbe burkolózom, és a vállamon fityegő oldaltáska minden egyes lépésre fújtatószerűen pumpálja a félreismerhetetlen aromájú légtömegeket a külvilágba.
Ezért hát gyalog indultam a térképen közelinek látszó Santa Brigidába.
Az oda vezető út, hanyagul odadobott spagettiként kanyargó szerpentinjei a légvonalban jelentéktelennek tűnő távolság legyőzését, a tervezett szintidőnél nagyjábol ötször hosszabbra nyújtották.  A korai órára időzített indulás azonban lehetővé tette, hogy az útbaeső éttermek elé hajnalban kiszállított pékárút még a nyitásra érkező dolgozók odaérte előtt megdézsmálhassam…
A faluban síri csend fogadott, sehol egy ember az utcán, úgy nézett ki mintha evakuáltàk volna az egész települést, lehúzott redőnyű üzletek mindenütt, pedig ilyentájt már a lustább boltosok is ki szoktak nyitni, a sziesztaidő pedig még messze volt, de mégsem találtam egyetlenegy helyet, ahol feltölthettem volna a kimerült cigaretta készleteimet.
A településtől kicsit távolabb leledző ház eléréséhez, már rábíztam magam a telefonom, GPS útvonaltervezőjének tanácsaira, ami szerencsétlenségemre ismét ballépésnek bizonyult. Ugyanis az ésszerűnek tűnő ösvény helyett, a bársonyos hangú robotkurva tudott “egy rövidebb utat az erdőn keresztül” ami, egy kb kétésfélórás hegyen-völgyön át vezető indokolatlan kirándulással egészítette ki a napi talpalnivalóimat, mire végre-valahára sikerült megérkeznem a LÉPCSŐVÁRBA, ahol a következő pár napban héderezni fogok.
Ugyanis két kedves honfitársunk, megvásárolta ezt a pazar ingatlant, itt a festői Santa Brigida és Lentiscal környékéki sziklaormon, és némi apanázs fejében felbéreltek házőrzőnek a hazalátogatásuk idejére.
A deal magában foglalta a konyhakert elsivatagosodásának megelőzését és különféle aprócseprő teendők elvégzését a ház körül.
Az épület lépcsővárnak becézése nem légbőlkapott dolog, ugyanis az elég komplex architektúra, egy sziklás hegyoldal tövébe, illetve inkább rá, van telepítve, és a mindenféle teraszokkal, jobbra-balra nyíló helyiségekkel, átjárókkal tűzdelt konstrukciót összesen 183 lépcsőfok köti össze egymással. Ez elsőre nem tűnik extrém mennyiségnek, de amikor a harmadik ott töltött napon, a hosszú kitartó gyaloglásokra edzett, kerékpározáson felcseperedett alsó végtagjaim, bénító lábikragörcsökkel és izomlázzal válaszoltak a házban normálisnak tűnő sétálgatásra, akkor azért rájöttem, hogy ennek a fele se tréfa.)

• 

• 

Első körben kerestem egy szélvédettebb, de mindenképpen fedett helyet, ahova kiakaszthattam száradni a táskámba dunsztolt termést, aztán nekiláttam a telefonos instrukciók alapján beazonosítani azokat a területeket, ahol majd felületi javításokat és festést kell eszközölni a házon.
Mindig kedveltem a növényeket, de mivel Albatroson nem sok alkalom nyílik a kertészkedésre, most kiélveztem a kínálkozó lehetőséget és a nap további részét öntözőcsővel a kezemben töltöttem, és a vizet hol a hőségtől gyöngyöző homlokomra, hol a szomjas ágyásokra fröcskölve, szépen lassan megismerkedtem a kert minden kedves kis rezidensével.

• 

• 

• 

• 

• 

A bejárattól nemmessze gigantikus eukaliptuszfa terpeszkedik, aminek termete már önmagában is tekintélytparancsoló, de amikor ragyogó ezüstzöld koronáját, az alkonyat óráiban a völgyet elfoglaló szél táncra készteti, akor többé nem tudod levenni a szemed a lombok hullámzásáról, mintha egy egész regiment beszívott pom-pomlány hajladozna egymáshoz kötözve, a szférák zenéjét remixelő silent disco ritmusára.
A shownak az est beállta vetett véget, ugyanis a félénken kigyúló csillagok halvány fényében, már nem nagyon látszott, hol kezdődik a fa és hol végződik a sötét.
A szél nem is hagyta abba a randalírozást, sőt talán még erősödött is kicsikét, így esélyem volt már első éjszaka megismerni a ház különféle sajátos zajait.
Minden recseg ropog, csattog, pattog, nyikorog, mint egy rendes drakulakastélyban.
Úgy tűnik kicsit elszoktam a szárazföld hangjaitól.

Reggel korán keltem, hogy feltérképezzem a faluba vezető rövidebb utat, ezúttal a virtuális túraszervezőm kétes értékű segítsége nélkül, csupán az intuícióimra hallgatva indultam el a földúton, és láss csodát, bő negyven perc múlva már a mercadillo remek kínálatából válogattam a zamatos helyi zöldségeket, és pompás sajtokat. Mivel épp mangaszezon van, ezért nem tudtam megállni, hogy ne cipeljek végig a barankón pár extra kiló mézédes idénygyümölcsöt…
Ezeknek annyira megörültem, hogy a cigarettavásárlás teljesen kiment a fejemből és már a házban jutott eszembe, hogy ha netán meg szertném kóstolni a Pieter féle zöldségeket is, akkor bizony a rakétákat, bárminemű dohány hozzáadása nélkül csak úgy szőrén kell megülnöm. Ez még önmagában nem is lett volna baj, de a táskám mélyebb rétegeinek átkutatása után, szomorúan kellett konstatáljam, hogy nem csak a dohányoszacskóm teljesen üres, de a cigarettasodrás egyéb lényeges összetevőiből is kifogytam.
Szerencsére egy felújítás alatt álló épületben mindig találni olyan tárgyakat, amik némi leleménnyel drogfogyasztásra alkalmas készséggé transzformálhatók, így egy PVC vízvezetékdarab, egy könyökcső, és a kerti locsolóktömlők csaptelepekhez való csatlakoztatását lehetővé tévő, bronz szerelvény összekombinálásából, amolyan urbánusTom Sawyerként hetyke bauhaus hasispipát konstruáltam.

• 

• 

Ha a növénykék hozama nem is lett komoly, kereskedelmi mennyiséget meghaladó mértékű, azért az afrikai nap heve tagadhatatlanul megérlelte benne a bódító potenciált, így a nap hátralevő része meglehetősen oldott hangulatban folytatódott…

A “megbízásban” szereplő tevékenységek sorával rendszerint koradélutánra végeztem, a kert kiadós locsolását meg ugye érdemes itt afrikában napszállta után végezni, így a kettő közt lévő időintervallumban, megpróbáltam valami vidám, kreatív dologgal elfoglalni magam.

Mivel az épületet nem csupán lakáscélra vásárolták hanem egy úgynevezett “artist & science residence” kialakítását tervezik a falai közt, ezért az első kiegészítő elfoglaltságnak, a szégyenszemre a kertben tenyésző, a szuburbán újgazdagpaloták ízléstelen konfekciódíszeire hajazó szörnyűségek megreformálását tűztem ki célomul.
Egy magára valamit is adó művész ugyanis, azonnal kifordul egy olyan szálláshelyről, ahol az efféle vizuális terrorizmus a dekoráció részét képezheti.
A módosításoknak köszönhetően legalább a szándék látszik, hogy ezt valójában ők sem gondolták komolyan.

Őszintén szólva soha nem kedveltem a szobormásolatokat, létezésüket kizárólag, a művészet történetének érzékletesebb oktatását szolgáló segédeszközökként tudom elfogadni, de például a nemes alkotások kertitörpévé silányított, hevenyészett reprodukcióitól, világ életemben kirázott a hideg.
Nincs ez másként, a konyhakert poros földjéből kimeredő, cement posztamensen posztoló méloszi Aphrodité torzójának silány reprodukciójával sem, ami összetöppesztett méretével, és hanyag, az eredeti alkotáson csodásan faragott részletek, elmismásolt, szappanszerűvé redukált megformálásával, szinte betűszerint valósítja meg, a letűnt korok virágzó kultúrájának hitvány megcsúfolása, nevezetű bűntettet. (Antiochiai Alexandrosz porai, vélhetően körbe-körbe kavarognak sírboltjában a gyalázattól.)

Ezt a viszolygást és a jelenkor művi szépségideáljával szembeni ellenérzéseimet próbáltam meg belesűríteni abba a módosításba, amit fáradtságos csemperagasztófelhordással és némi kolorit hozzáadásával eszközöltem a műkőbe álmodott giccsparádén.
A kamu vénuszt, egy hagyományos fürdőszobai mérlegre állítottam, és az elveszett végtagok törésfelületét vörös festékkel hangsúlyoztam ki, mintha azok, az áhított, ideális testsúly elérését célzó öncsonkítás eredményeként hiányoznának a testről.
Az amputáció nyomán csorbát szenvedett szépség pótlására, a megmaradt láb körmeit aranyszínűre festettem, lehelletfinoman utalva, azokra a szánalmasan felszínes és ostoba pótszerekre, amikkel egyesek törekednek egy vélt szépségeszményhez közelítő testkép kialakítására (vagy legalábbis a szépségipar diktálta trendek hozzávetőleges lemásolására)
leborotvált, majd karikatúraszerűen visszarajzolt szemöldökükkel, a különbözö testrészeik bőre alá varrt, polimerizált sziloxánszármazékok tömlőivel, az arcizmaik mozgását megbénító idegmérgek befecskendezésével mérsékelt ráncosodásukkal, vagy az ujjperceik végén növő szarulemezek, színes műgyantakarmokkal való helyettesítésével…

Hasonlóan szánalmasak a további antik és egyéb mindenféle korok szobrai által ihletett  kertitörpevariációk, amik ugyan nem direkt műalkotások replikái, de a különféle korstílusok formavilágának suta megidézésével, mégiscsak az előző kategória, jóízlésű emberben hascsikarást keltő változatai.
A kert rendelkezett még egy mesés kimérával, történetesen egy fésűkagylót formázó madáritatóval és a medencét vízzel tápláló, rusnya kis puttóval, aki egy rejtett slaug-nak köszönhetően, kifogyhatatlan amfórát szorongatott a hóna alatt.
Az egész hóbelevanc, a megfelelő folyadékbetáplálás hiányából fakadóan üzemen kívül, két részre szedve, vesztegelt a porban.
A madáritató szinte kiáltott a Botticelli fricskáért…
Mivel itt filigrán kagylócsónak helyett, egy böszme, nehéz műkőbaszról beszélünk, ami nem, hogy nem képes a vízfelszínen lebegni, hanem egyenesen víz tárolására van megkonstruálva, így a völgy felől támadó zefír ( a kert tényleg nyugat felől nyitott, talán kicsit délnyugat irányából is, de a mitológiai értelmezés csak megenged pár foknyi eltérést…) csak nehézkesen terelhetné lenge fuvallataival Paphos sziklás partjai felé. Ezért a kis fagylaltosdoboztetőből kivágott, aranyhajú vénuszfigurát, elemeltem a kiszáradt kagyló tó felületétől, és egy drótból hajlított rugó segítségével lebegtetem a szélben, hogy az enyhe fuvallatok istenének mégiscsak legyen valami dolga.
Így a plasztikcsajszi nem csupán megidézi a reneszánsz mester szellemét, de a teraszt ostromló légmozgásnak köszönhetően, amolyan kis vibráló, fallikus szimbólumként emlékeztet születésének bizarr körülményeire is…

• 

• 

Végül a kis puttó is megkapta a magáét.  Viszont itt a festésnél kicsit kacifántosabb, az idők során majdhogynem feledésbe merült mesterségem tapasztalatait jobban kiaknázó változtatást akartam eszközölni.
Ez a felmerülő technikai akadályok okán nem lett valami átütő minőségű.
A többdimenziós művészeti kivitelezéshez rendelkezésre álló egyedüli anyag ugyanis, valami csemperagasztó szerű trutymó volt, ami őszintén szólva nem igazán plasztikák realizálására fejlesztett matéria.
Leginkább nem, vagy csak nagyon mérsékelten mintázható, cserébe viszont pocsékul lehet csiszolni.
Vékony rétegek türelmes felhordásával felépíthető ugyan egy tessék-lássék tömeg, és a kötése közben van egy olyan intervallum, amit kis szerencsével eltalálva, rövid ideig, késsel, vagy egyéb éles szerszámmal rosszul faraghatóvà válik, de túl komoly szobrászati bravúr megcsillantására totál alkalmatlan.
A keverék, ekkor már nem kása, de még nem törik, viszont bárminemű basztatásra remekül kiperegnek belőle a nagyobb szemcsék, rücskös, egyenetlen, rusztikus hatású felületet hagyva maguk után, szóval nagyon nagy felbontást lehetetlen vele elérni.
Hagytam is a részleteket és inkább a rajzfilmes képregényes világ egyszerűségét választottam az eredetileg tervezett részletes, barokkos, kimunkálás helyett.
Úgy néz ki a hely nem mentesülhet az agyamban kavargó problémás témák kivetüléseitől, így az ártatlan kis pöcsösből, a bolygó által felkínált lehetőségekkel ostobán sáfárkodó fajunk megtestesítője vált, aki csillapíthatatlan mohóságában felzabálja az ominózus mesebeli aranyhalat, a döntésének veszélyeire figyelmeztető információkkal inkább beköti a szemét, és vak rambóként, dülledő melkassal, büszkén feszít, a félig megrágott döggel a hóna alatt…
Ha ezek a nem túl cizellált és viszonylag ad-hoc gondolatok nem is jönnek át kristálytisztán, a megpiszkált kerti díszek szemlélőinek, az mindenképp érezhető, hogy valaki, kellő iróniával állt hozzá a dologhoz, így a konzumkultúra sekélyes ízlésvilágát manifesztáló cementfigurák jelenléte valamelyest más megvilágításba kerül.

• 

• 

• 

• 

• 

Következő áldozatom, egy a megváltót ábrázoló fajansz féldombormű volt, ami a túlságosan békességesre sikerült, szélütött arckifejezésével és sejtelmes fényű, berakásos, pislogósműanyagbaba szemeivel, pont úgy néz ki, mint aki még szeptemberben sem jött vissza teljesen ozoráról. Mindehhez a bekészült ábrázathoz, a pantokrátor jobb keze, pont olyan módon görbül áldásosztásra, ahogyan valami fancy melegbár affektálós dragqueenje, hadonászna, egy hosszú csontszipka végén füstölgő drága cigarettával. A tekintettel és a kéztartással kiérdemelte, hogy egy törött ecsetnyélből, permanensen parázsló örökspanglit faragjak az ujjai közé.

• 

• 

• 

• 

• 

A Következő nap, a két kertszárny közt lefutó lépcsősor falain éktelenkedő folytonossági hiányok kipótlásán és kifehérítésén dolgozva, valami furcsa érzés kerített hatalmába, mintha valaki figyelne munka közben.
Persze ennek nem nagyon volt valóságalapja, hisz totál egyedül vagyok ebben a rettenet nagy palotában. Mivel tisztában vagyok vele, hogy az idegrendszeremnek a külső ingerek feldolgozásáért felelős részei a pareidoliára rendkívül fogékony módon vannak bekábelezve, így nemsokára megtaláltam a “beholdert”, a kertet déli oldalról határoló épület “személyében”, amelynek ablaknyílásaiba onnantól nem is tudtam nem belelátni a vizsla tekinteteket.
Hogy ezt a sejtelmes érzést másokkal is megoszthassam, a sötéten ásító “szemüregekbe”, használaton kívüli, kerek, tejüveg lámpabúrákból átlényegített, tágra nyílt pupillájú szemgolyókat helyeztem.
Aminek megvalósításával nagyjából ki is töltöttem a nap hátralévő részét.
Valamiért mindig különös megelégedéssel tölt el, ha efféle, mindenki más számára felesleges dolgokkal ütöm el az időt, és olyan adalékokkal tudom kibővíteni a körülöttem terpeszkedő világot, amik ha nem is jelentékenyen avatkoznak bele a környezetbe, de finoman mégis megcsiklandozzák a realitás monoton egzaktságát és valami álomszerű szálat tudnak szőni a valóság sűrű szövetébe.

• 

• 

A természetben sok olyan pattern előfordul, amitől az ember képes elveszíteni kicsit az arányérzékét, jó példa erre, az emeleti szobákba betüremkedő kövek által rajzolt mintázat, ami ilyen kis méretben is képes tökéletesen megidézni, a több száz méter magas gigászi sziklameredélyek struktúráját. Evvel az érzékcsalódással próbáltam kicsit játszani, és – az általam mindig csodált, a gravitációjak szinte fittyet hányó falmászó képességű – hegyikecskék, ugyancsak fagyisdoboztetőből kivágott apró sziluettjeivel virtuálisan hegyoldalnyivá tágítani a helység barlangszerű terét.

• 

• 

• 

A felső teraszok irányába tartó lépcsőforduló ugyancsk leplezetlenül hagyja, az egész lépcsővárat keletről támasztó vulkanikus masszívumot, de az építő itt valamilyen megfontolásból hófehérre mázolta, a törésvonalak mentén, éles peremek hálózatát mutató kövek felületét, amin a szikrázó napfény, a furcsa árnyékok játékával karöltve – még egy ilyen meleg helyen is – elő tudja csalogatni az arktisz jégfalainak dermesztő képzetét.
Erre a benyomásra kívántam ráerősíteni, a kicsit szemmagasság fölé helyezett és a háttérből csak körvonalaival kitűnő jegesmedve figurájával.

• 

• 

Az utolsó dolgos napra maradt a garázstető szigetelése, avval a téglaszínű mézgás gezemicével, ami a betonfödém vízáteresztő képességét hivatott megakadályozni.
Ezen a teraszon valószínűleg hosszú évek óta gyűlt a lisztnél is finomabb kalimapor, a növényi maradványok és a sziklafalról lemosódott föld keveréke. Bő tizenkét vödörrel hordtam le ebből az anyagból, hogy egyáltalán láthatóvá váljék, hol feslett fel a festék.
Nos ezt a vörösesbarna felületet csak mérsékelten zavarja a drótkefés súrolás, értsd úgy, hogy még eszelős fokozatban sem nagyon kezdi meg a szélét.
A spakli kicsit jobban viszi, azonban a felkapart filmszerű festéklemezkéket a vakarászás indukálta elektrosztatikus töltés gondosan, a még ragaszkodó rétegekhez tapasztja, így sem a partvis, sem a cirokseprű nem akarja arrébb mozdítani a helyükről. Ennek következtében, nagyjából egyenként kell őket kétujjal felcsipegetni. Az kéz delikát kis bőrfelületét óvó munkavédelmi felszerelés ezt persze kvázilehetetlenné teszi, aki próbált már boxkesztyűben hangyát szedegetni, az talán érti mire gondolok. Szóval döntenem kellett a feladat sikeres megvalósításának lehetősége és a pőre ujjaim biztonsága közt…
  A termék használati utasításában az áll, hogy azt csak zsír és pormentes felületre lehet felvinni. Nos a pormentesítő akcióhoz képest az öreg Sziszüphosz melója egészen eredményes vállalkozásnak tekinthető, nagyjából olyan, mintha egy morzsaporszívóval akarnád a szaharát kipucolni egy kiadós homokvihar közepette.
Amit összeterelsz az egyik percben, azt a következő pillanatban a völgyön végigsöprő lenge fuvallatok, miniatűr tornádótölcsérekre emlékeztető, komótosan forgó kis örvényekben terítik vissza a megtisztított felületre.
Elég hosszadalmasan sikerült szopni az elemek pajkos kis tréfáival, mire egyáltalán a festék felhordásához nekikezdhettem.
A soha véget nem érő eredménytelen munkaélmény arra ihletett, hogy a közös konyha oldalfalába betüremkedő sziklákra elhelyezzek egy témába vágó, féligtérbeli Jankovics parafrázist, evvel nyolcra bővítve az épületben és környezetében elrejtett “easter eggek” számát.

Nagyjábóla végére értem a feladatoknak, aminek meg nem sikerült, az csupán a felhasználható anyagok kimerülésének volt köszönhető. Ez idő alatt a szépen fellógatott kis bugák is pont a megfelő mértékben vesztettek a nedvességtartalmukból és már a szaguk sem volt annyira pusztító, szóval a triplanejlonzacskós csomagolás ezúttal már elegendőnek bizonyult, hogy akár tömegközlekedéssel is szállíthatóvá váljanak…