Az ember koponyájában megbúvó massza egy csodálatraméltó tünemény, most itt persze nem is arról akarok áradozni, hogy ez az ismert dolgok közül a legösszetettebb konstrukció, hanem arról az adaptív képességéről, aminek segítségével könnyebbé, vagy éppen, hogy lehetségessé válik az új, szokatlan helyzetekben való életbenmaradás.
Képes akár a legszörnyűbb dolgokat is elviselhetővé transzformálni, vagy akár az apróságokat indokolatlanul felnagyítani.
Az úgynevezett megszokás, azonban sokszor eltompítja a sokszor ismétlődő ingerek áradatát és teljesen közömbössé hétköznapivá képes változtatni mindazt, ami nemrég még kiemelt élményszámba ment.
Sokszor azon kapom magam, hogy ráförmedek az agyamra miszerint elég a hülyeségből, csupán azért mert napi rutin, NEM, egyáltalán nem lehet csak úgy elmenni amellett, mondjuk, hogy csónakkal járok haza.
Haza, vagyis, hogy jelenleg egy, az Atlanti Óceán habjain himbálózó tárgyat nevezek otthonomnak, egy varázslatos pár milliméter vastag műgyantából készült héjszerkezetet, ami nem csak, hogy magától képes fennmaradni a vízen, de a szél erejével bárhová eljuthat a világ tengerein. Világok határán lebegek, a csend kék birodalma és a napsütötte, pálmafás felszín, madárfüttyös, meleg fuvallatai közt himbálózom.
Beszürkül az ember, ha nem emlékezteti magát minduntalan a világ csodáira, az agy, ha hagyják csinovnyikká válik, mert optimalizál, takarékoskodik a lelkesedéssel, energiát spórol, de mégis milyen áron?
Feltornássza az ingerküszöböt és a megszokott dolgok alig érik el a peremet, ahol a észlelés kiemelkedik a átlagosnak bélyegzett “háttérzajból”. Folyton újdonságra áhítozva, megunt játékokká változtatja a szokványos szépet.
Nem is tudom mi történt velem, hisz a melankólia és a depresszió annyira tájidegen egy ilyen környezetben, hogy nem is tudom hová tenni az érzéseimet.
Emberek vagyonokat képesek fizetni az én hétköznapi élményeimhez hasonló tapasztalatokért, nekem meg néha fel sem tűnik miféle csodák vesznek körül minduntalan. Nyilván az is közrejátszik, hogy hosszú ideje vagyok egyedül és az amúgy is introvertált alkatom ilyenkor mélyen visszahúzódik az koponyám belső régióiba, és ahelyett, hogy a külvilág meséivel szórakozna, egyre csak a saját otromba kis malmában őrli a feleslegességet.
Elég ebből a hülyeségből ki kell zavarnom az egómat az élet állatkertjébe, mert szépen lassan egy megpempősödött kovászosuborka válik belőlem ezen a paradicsomi szigeten.
TÚLOLDAL 