A vénülés szaporodó mérföldkövei néha rettentő hülye elmeállapot előidézésére képesek, amik ráadásul egészen banális firstworldproblemeket tudnak, az effélékkel egyébként csak elvétve törődő figyelem, pásztázó reflektorfényébe lökdösni.
Ilyen például a haj.
Volt már ilyen
Mint arról már egyszer, talán négy évvel ezelőtt beszámoltam, még a Hvar-szigetén töltött szezon alatt, ( Akkor is valahogy a születésnapom környékén kezdett egyáltalán eszembe jutni ez az egész.)
A lényeg, hogy az eddig sem túl nagy sűrűségű fejszőrzetem erőst kopásnak indult, és mivel az idő előrehaladásával az ilyesmi nem lassulni szokott, a folyamat által végzett rombolás kezd egyre “katasztrófálisabb” méreteket ölteni.
A semmi könyörtelenül terjeszkedik, miliméterről-miliméterre emészt el minden szálat, mintha csak gyermekkorom legendás fantasyfilmjében a Neverending Story-ban lennénk, ( bár itt meg is torpan a hasonlóságok sora, hiszen ennek a történetnek sajnos elég tisztán látszik a vége, és sajnálatos módon, még csak hosszúranyúlt, labradorfejű sárkányok sincsenek benne…)
A gyámoltalan hajhagymák ugyan hősiesen állják a sarat az agresszíven előrenyomuló pusztasággal szemben, de a genetikus átok lassan de biztosan mégis beteljesülni látszik.( Némi kutakodás révén kiderült, rosszul gondoltam, hogy a gyérhajúság, és annak a silány kevésnek is a gyors elvesztése, az ugyancsak viszonylag fiatalon kopaszodó és immáron csillogó koponyájú édesapám öröksége révén sújtja a Szalay testvéreket. Az igazság ugyanis az, hogy a korai hajvesztést előidéző gének leginkább anyai ágon öröklődnek, de persze ezen információ birtoklása, a szomorú végeredményen vajmi keveset módosít.)
Fejtetőmön lassan màr odáig ér a veszteség, hogy a látvány a pilises papok szerzetesi tonzúrájára “hajaz”. (Milly mesés is a magyar nyelv sokszínűsége.)
Nem mintha túl nagy jelentőssége lenne a keratinborítás eloszlásának, vagy a piperkőc frizurakölteményeknek.
A hajzselék, samponok, habok, lakkok, egyéb gezemicék egy-két tinédzserkori túlkapástól eltekintve, messzire elkerültek, és a fodrászoknál sem voltam kimondottan sűrű vendég, de a mohawk frizura többé-kevésbé mégiscsak végigkísérte az életem egy jelentős részét, így valamelyest ragaszkodom hozzá.
A látszatra ugyan nem túl sokat adok, és az ilyesmikkel való foglalatosság jobbára kívül van a hétköznapi gondolatmeneteim során, ám valamilyenformán él az ember fejében egy bizonyos testkép, amivel így-úgy azonosítja magát, és mikor ez a képzelt avatar, az évek szaporodtával egyre kevésbé egyezik a tükörből visszapislogó figurával, akkor az előcsalogathatja az egó sötét, Lovecrafti vermeiből, a hiúság, egyébként ritkán látott fantomját.
Egészen mulatságos, hogy mikor emlékezetembe próbálom idézni, mely életszakaszban törődtem a legtöbbet a külsőségekkel, akkor a memóriám a punky szubkultúra tágan értelmezett dresscode-jának való megfelelés ostobaságaira, és serdülő éveimre mutat.
Talán ez a kopaszodás/vénség para, pont ilyen kvázigyermekkori attribútumokat cincál elő a feledés homályából, és ennek köszönhető, hogy egyáltalán foglalkozom vele.
Értelemszerűen, egy öregedő punknak, amikor a tarajának kellős közepén egy fényes, szőrtelen tisztás ver tanyát, el kell gondolkodnia, a lázadást már csak nyomokban szimbolizáló, ikonikus hajviselet fenntarthatóságán.
Kár lenne tagadni, hogy a hagyományos kiskakasfrizuràmat visszafordíthatatlanul elgázolta a kopaszodás réme, de ugye a punk attól punk, hogy nagyon kifinomultan képes szarni, a világnak akár ennél jóval húsbavágóbb problémáira is.
Ha már ezt dobta a gép, akkor a fancsali beletörődés meg MézgaGézàs ideodafésülöm bohóckodás helyett, sokkal murisabb kihangsúlyozni a hiányt, amit elsőre, a régen bevált hajszínezős metódussal gondoltam elérni, de egyrészt ez rettentő idő és pénzigényes, és sok felesleges vesződséggel jár, másrészt a sósvíz és a perzselő afrikai nap közreműködése nyomán, még a legjobb minőségű festékekkel is csak merőben ideiglenes eredményt kínál.
Ráadásul ugye valahogyan hajszobrászatilag keretezni kell a lukat, mert a hajfestékkel ugye csak létező hajat lehet festeni, a hiányát pedig nehéz.
Így ez az ötlet gyorsan ment is a levesbe.
Lényegesen tartósabb, úgymond örökgaranciás megoldással kecsegtet, ha a koloritot a haj helyett, tűk segítségével a fejbőr irhájába kalapáljuk, ez a technika, nem csupán maradandóságával hódít, de lehetőséget kínál a szőrdeficit helyének direkt szinezésére is.
A bőrvarrás ugyan elég drasztikus és jobbára irreverzibilis módja a nyomhagyásnak, de most úgyis evvel szeretnék behatóbban foglalkozni, nomeg amúgysem terveztem, sem a távoli, sem a közeljövőben, banktisztviselőként, vagy hasonló, annyira “komoly” munkakörben való elhelyezkedést, ahol a tetoválás esetleg kizáró tényező lehet.
Mindenképpen valami vidám dologgal akartam jelölni a nemkívánt folytonossági hiányt, azonban arra is gondolnom kellett, hogy a szaggatott vonalas, ollós, szabásmintás, az arató kombájn vagy robogó fűnyíró, a kérlelhetetlen kaszás, esetleg legelő kecske jellegű vizuális tréfák, a teljes kopaszodás beálltával kicsit kontextusukat veszíthetik.
Persze arra is lehet később ugyanúgy szarni, de mégiscsak célravezetőbb előre átgondolni az ilyesmit.
Felmerültek a figuralitást, vagy direkt tárgyábrázolást mellőző formulák is, mint például a szőrtelenség epicentrumából kiinduló színes Fibonacci spirál, ami a sivár hajmentesség terjeszkedését követve lépésenként bővíthető.
Ezt elég dekoratív és ideológiasemleges motívumnak találtam, azonban, ez, a folyamat előrehaladtával, egy egyre terebélyesedő kipát rajzolna a fejbúbomra, amivel viszont nehezen tudnék azonosulni.
Végül a geometria és a figuralitás határmezsgyéjén egyensúlyozó egyetemes szimbólum mellett döntöttem, a stilizált vigyori arc, vagyis a hagyományos pontpontvesszőcske “smiley” lett a befutó, ami eléggé kultúrafüggetlen, csak egyféleképpen értelmezhető, megfelelően infantilis, és végtelenül egyszerű.
A precízen a kopaszfoltra illesztett, annak jelenlegi méretével megegyező, boldogságpiktogram, akkor is pont jó helyen lesz, ha már nem csak egy frizuraközi terület felett őrködik majd, hanem egyedül uralja a teljes agykoponyám, simára kopott, csillogó, külső bőrkötését.
Ugyan magát a tetoválást, segédeszköz híján, saját szememmel sosem láthatom, de már az elkészülte előtt arra gyanakodtam, hogy lesz valami, ami a foncsoros üveg reflexiójánál is tisztábban képes majd láttatni velem…
A friss tetkó már az első sétája alatt igazolta a felvetésemet, a nagyjából szemmagasságban hordozott primitív üzenet, a szokatlan tálalásnak köszönhetően hatékonyan célba ért, és láthatóan mosolyt csalt az arcokra, vagyis ez egy mosolysokszorozó mosoly, ami az emberekben tükröződik.
Ez a váratlan, instant derű, talán a legjobb dolog, amit egy jel katalizálhat.
Jobb, mint ha maradt volna hajam!
TÚLOLDAL 