TÚLOLDAL

Napok óta újra kellene horgonyoznom Albatrost, hogy biztonságosabban álljon.
Igazából persze jó így is ahogy van, de most, hogy egyedül tengetem a napjaimat, bizonyára több ideje van a kis paranoiáknak tábort verni az agyamban, hogy aztán furcsa álmokkal meg baljós képzetek vetítésével szórakoztassanak.
Az idő folyton épp rossz volt bármit csinálni a pozíciómmal, szóval halogattam.
Vagyis nyomasztottam is magam meg szartam is rá, remek, okos kombó…

  Ma korán reggel kipattant a szemem és varázslatosan kivasalt vízre ébredtem, sehol egy szellő vagy fuvallat, és a sűrű felhőzet ellenére a hajnali nap beesési szöge megfelelő volt ahhoz, hogy épp megszikráztassa a felszínt.
Ilyenkor általában komótosan megkávézom és kiélvezem a mozdulatlan viszonyokat, most viszont eszembe jutott, hogy ha ilyen remek körülmények adódtak, akkor egész rendhagyó módon is elintézhetem ezt a helyváltoztatós dolgot.
Megoldom a reggeli testmozgást és egy füst alatt megszabadulhatok a másik hajónak súrlódás vagy a partrasodródás sűrűn elmémbe vetülő rémálmaitól is.
Felpattintottam hát a lánckamra fedelét, kioldottam a csörlőn a féket és engedtem, hadd zuhogjanak a szemek egymásra, szépen kupacba a hajó alá….
(A negatív forgatókönyv szerint ilyenkor orkán erejű szél kerekedik a legrosszabb irányból, benga nagy többméteres, gyors hullámokkal karöltve, és annyira elbassza az idilt, amennyire adott idő alatt csak lehetséges. Ezúttal viszont szokatlan módon, nem Murphy törvényeinek megfelelően alakultak az események…)
Valószínűleg kevés hajós van, aki így intézné a dolgot, de a csodás reggeli nyugi annyira felvillanyozott, hogy semmi kivetnivalót nem találtam a  nem hétköznapi megoldásban.
A felhízott hold által a föld túloldalára lopott víz kiadós apályt generált, most a legjobb efféle dolgokkal kísérletezni, mert az öböl ilyenkor csak öt méter mély. A kristálytiszta vízben szépen végig lehetett követni, ahogy lánc végén nehézkedő CQR mélyre szántotta magát a fövenybe, egy szép fejessel el is értem az aljzatot, elúsztam a horgonyig, gondosan kimozgattam a homokból, és mintha a hajóvontatók rajzfilmváltozatában lennék, a válamra kaptam a súlyos acélbaszt és sétálni kezdtem vele a fenéken.
A horgonykapáról leomló üledéket, mint valami lebegő, gyorsan oldódó palástot húztam magam után, aminek szervesanyagtartalmára azonnal rámozdultak az ilyenkor valahonnan mindig előkerülő kis pufferek.
Két termetes papagájhal szembeúszott velem, megtorpantak, kicsit ráfordultak a műsorra a kékben bandukoló vizihülyével, de ez szemmel láthatóan még nekik is sok volt így hirtelen, szóval ahelyett, hogy csatlakoztak volna a pufi kolegákhoz a ködmajszolásban, jobbnak látták inkább elpucolni.
Úgy néz ki megérezték, hogy a hibbant tengeripunkok bármire képesek… ( Mivel éhesek, és még  szigonypuskájuk is van…)
Parádés lett volna, ha az egész műveletet egy lélegzetvétellel meg tudtam volna csinálni, de sajnos azért ekkora májer nem vagyok.
Jó sok láncot engedtem ki, ilyenkor annak a súlyával, meg a homokon súrlódásának nehezítésével is számolni kell,  plusz ugye a horgony, mindez összességében rendesen égeti ám az oxigént, szóval beletelt még három föl-le úszásba, mire odáig értem, hogy megfeszüljön a lánc és végre elkaparhassam a vasmacskát az új helyen.
A frissítő úszás és tengeriséta után, a jól megérdemelt kávémmal, ringatózni indultam a hajóorrba és akkor pillantottam meg, milyen helyre kis rozsdakupacot okádott a csörlő a lefuttatott lánc nyomán.
Így a vasárnapomnak sikerült megágyazni egy kis vasas melóval, kipucoltam a horgonykamrát, lezsíroztam a csörlő fogaskerekeit, kiegyengettem a becsavarodott láncokat. Takaros kis kollekció került elő a sötétből, nem is emlékeztem rá, hogy ennyi rögzítőelemet halmoztam fel az idők során. El is kéne adni belőle egyet kettőt…
Ezek zöme sznorizás közben talált, értékes tengeri préda.
A béna hajósoknak és a sok úszkálással összekötött notórius kincskeresésnek hála, az öreg, admiralitás típuson és a hagyományos, nagyhajós nehézhorgonyokon túl, szinte az összes fajta megtalálható a szedett-vedett kis gyűjteményemben, a vízben ázókkal együtt összesen nyolc vasmacska tartozik a hajóhoz, Van egy CQR, egy claw vagy bruce, egy kis és egy nagy danforth, egy spade, egy pool, egy FOB meg egy összehajtható dingihorgony.
Mostmár minden szépen elrendezve, beolajozva, külön külön beseklizve felszerelve várja az esetleges vízbevetést.
A nagytakarítás közben folyton folyvást belerúgtam az aknafedők lezárására felszerelt lakatpántokba, így egy újabb misszióval bővült a mai  program, mégpedig a fedelek meglévő, de soha nem használt zárszerkezeteinek felújításával. A kis reteszkék elfordításához, mint kiderült egy speciális profilú kulcsszerűségre van szükség, amivel viszont a legkevésbé sem rendelkezem. Ez nagyjából megmagyarázza, hogy eddig miért is nem használtam a zárakat.
A szürkés felhők mögé rejtező nap jottányit sem akadályozta a csacsókat a hétvégi kitelepülésben,  napernyőrengetegük, mint valami római hadoszlop pajzssora, hézagmentesen összezár a parton. (A katonás hasonlat, csak a kaotikus, színeloszlás miatt sántít egy kicsit, de ha el tudunk képzelni, egy, a dicsőséges római birodalom meleg légiósaiból szervezett holiday, szivárvány falanxot, felfújható unikornisokkal és flamingókkal, akkor egész közel juthatunk a hajóról a szemünk elé terülő látványhoz.)
Na ehhez, a leginkább zsúfolt vásári forgataghoz hasonlítható nyüzsihez túlságosan mizantrópnak éreztem magam ma, így a partralátogatás falusi izgalmai helyett, inkább a békés kis magányomban való kulcsreszelgetést választottam, majd délutàn egy újabb fürdőzéssel egybekötve
megoldottam a hátsó horgonyom párhuzamos rögzítését, amivel precízen kiküszöbölhető a hajó rugószerű visszarángatása, ha a hullámok és a szél egymással ellenkező irányból érkeznek…
A hasznosan töltött nap megkoronázása képpen főztem egy óriás adag, karamellás hagymával készült, répás-zöldbabos raguval felütött carbonarát, és egy Kirin Ichiban nevű JAPÁN(!)sört szürcsöltem hozzá…
Konichiwa biches!