TÚLOLDAL

Majd egy hét beletelt, mire rá tudtam venni magam, hogy hozzányúljak a halott vitorla maradványaihoz, annak ellenére, hogy a katamarán egyik oldalfolyosóját teljesen elfoglalja, totál járhatatlanná téve azt. Tudom, hogy az efféle dolgok hozzátartoznak a boaty life-hoz, ami egyszerre tartalmaz felemelő és lesújtó pillanatokat, de inkább egy darabig nem is használtam azt az oldalt, annyira vérzik a szivem, féltem, hogy meglett ember létemre elsírom magam, ha a hajóm legfőbb hajtóerejének rojtokká feslett szemetével kell babráljak.
Na jó pityergés az azért mégsem lesz, persze, de kicsit labilis vagyok mostanában, úgyamúgy emocionálisan…
Nekiveselkedtem, nagylevegő, összeszorított ajkak, kivonszoltam a “tetemet” a cockpit-be és elkezdtem széthajtogatni, már önmagában ez beletelt egy kis időbe, ugyanis a felület három nagyobb darabra szakadt és a közöttük lévő apró kis girlandokká hasadt rész, csinosan összefonódott az UV védő borítás rongyaival.  Ezekkel nem is szarakodtam inkább, hanem nekiestem egy ollóval, hátha egy-két négyzetméter varrásmentes Dakront ki tudok menteni az épen maradt cafatokból, (ami később még jól jöhet, ha esetleg egyszer lesz pénzem egy használt vitorlára, amit majd rögtön javítani kell… ) megszenvedtem vele mert, az olló korántsem viszi ám olyan jól ezt a vastag szövetet, mint ahogy a szélnek sikerült seperc alatt szerpentinné aprítania.
A végén már egész vidáman szeleteltem, nagy baj végülis nem történt, a tárgyaknak, mint minden másnak is, vagy így vagy úgy vége lesz egyszer… Persze akár maradhatott volna egyben is, hogy szolgáljon még pár évet ha már ilyen sokba került megjavíttatni, de legalább büszkén a szélben verdesve múlt ki, nem a patkányok rágták szét a kikötőben…