TÚLOLDAL

Végre valahára, elérkezett az idő a kormányrendszer javításának befejezésére, rudderek a helyükön, a hidraulika működik, a robotpilótám kikötői kalibrálása is megtörtént, most már csak annak a remek, háromésfélméteres, rozsdamentes acélcsőnek a beszerelése hiányzik, ami lehetővé teszi, hogy, mint a jó szinkronúszók, az ikerkormánylapátkáim, újra egyszerre mozduljanak. (A cső szerencsétlen elődje sajnos rusnyán összegyűrődött, aztán eltört, majd egy része elveszett a legutóbbi vitorlásbalesetben, ezért nem nagyon maradtak méretreferenciáim, Így az elmúlt napokat méregetéssel, számolással, tervezéssel, és fűrészeléssel, töltöttem.)

A méretrevágott munkadarab lukasztásánál azonban megtorpantam.
Nyilvánvaló volt, hogyha el akarom kerülni a iránytartási nehézségeket és teljesítményveszteséget, illetve szeretném, hogy a cucc egyáltalán a csatlakoztatható legyen a kormánylapátok szárában futó csavarokhoz, akkor a két furatnak, egymással tökéletesen párhuzamosan kell futnia, ráadásul a milliméter tizedrészének pontosságával kell a cső egzakt átmérővonalát eltalálni.
Annak a megvalósulási esélye, hogy az egyszeri ember mindezt, egy imbolygó hajón, egy hobbi kategóriás, aksis csavarbehajtó segítségével, a feladat komolyságához mért elvárásoknak megfelelően realizálni képes, nagyjából a végtelen valószínűtlenség irányában keresendő.
Szerencsére szinte a kikötő kijáratával szemközt lévő szomszédos utcán találtam egy igen jól felszerelt autószerelő műhelyt, ahol az öreg szaki a sziesztát követően, nagyon készségesen állt rendelkezésemre, és használhattam a gépsatut meg az oszlopos fúróját…
jól jött, hogy közel volt a megoldás és nem kellett avval a kényelmetlen méretű acéltüskével keresztül gördeszkázni a városon, hogy a szuburbán ipartelepek valamelyikén keresgélhessek valami méregdrága fémmegmunkáló cég után…
A mester nemhogy pénzt nem fogadott el a segítségért, de még a hálasört is visszautasította, úgyhogy az egyszerűbbnek ígérkező további műveletek sorának, egy hatospakk gyöngyöző, vörös alhambra társaságában futhattam neki.
A törött régi kormányrúdban futó bronzcsövecskéket kikalapáltam a roncsok közül, de mivel semmiféle fémolvasztó eszköz nem állt rendelkezésre így hagyományos megoldást alkalmaztam a perselyek elkészítéséhez, a csővégek lezárását, azonban hegesztőapparát hiányában kizárólag borosdugóval tudtam megoldani.
Amihez sajnos ki kellett bontanom a valamiért a hűtőmben árválkodó lanzarotei grifot…
Lanzarotén igen finom, jó kis vulkánízű fehéreket csinálnak, csak hát nem adják olcsón, ez persze érthető, ugyanis abból a holdbéli sivatagos tájból, igen kevés nedűt lehet kicsikarni, azt is elég nehezen. Ne is nagyon úgy képzeljük el az ottani borgazdaságokat, mint ahogyan az a kontinensen megszokott. A szinte összefüggő, magas szőlősorokkal borított dombok végeláthatatlan sorát, itt hiába is keresnénk, ugyanis az időjárás mostoha volta miatt igencsak rendhagyó eljárást kell alkalmazniuk. A tőkéket kis kráterekbe ültetik, ráadásul egyenként, hogy a kedélyesen üvöltő zefír ne szaggassa rojtosra őket és a vulkanikus homoktölcsélrek alján, a pára hajnali lecsapódása révén valami halovány kis nedvességhez is hozzájuthassanak.

Na nekem többsoron is sikerült elegendő nedvességhez jutni, egyfelől a délutáni sörök-borok némiképp eláztattak, valamint kisvártatva az eső is eleredt…
Pont akkor kezdett el a legjobban szakadni, amikor épp fejjel lefelé lógtam a kormányaknában, nyakig gépzsírosan, hogy végre a helyére passzinthassam a fáradtságos munkával megalkotott szerkezetet.
A nehezítés ellenére végül minden a tervszerűen alakult.
A kormánykerék fordulataira meg megcsillan a szoros együttműködésre kényszerítő fényes fémrúd, ahogy ide oda siklik a lapátok közé ékelve, feszes kötelékébe,n a súlyos acélpengék, kecses formációban integetve rajzolnak párhuzamos sugarú körcikkformákat az óceán népének.
Ami bizony azt jelenti, hogy újra IRÁNYÍTHATÓ a hajónk!
Halleluja meg háromszoros hipphipphurrás vivát!!!
Albatros hamarosan megint szelheti az Atlantico habjait és ez több mint duplapluszkurvajó!!!