TÚLOLDAL

Magyarhonnak mindig volt egy speciális ” bukéja”, és az emlékeimben valami olyasmi élt, hogy a megannyi kellemetlen tapasztalat ellenére, mégiscsak szeretem Budapestet, máramennyire persze a nagyvárosok iránt bárminemű pozitív, érzés kerekedhet az ember “szívében”.
Édesanyámék jóvoltábol remek szállásban és mesés vendéglátásban van részem, mindez azonban a festői XV. kerület újpalotának becézett részén található. – Ez fejben kicsit olyan, mintha a száműzött asztronauta, a Kuiper öv halott sivárságában bukdácsoló aszteroidák egyikéről, a világűr áthatolhatatlannak tetsző, végtelen távolából vágyakozna, a bölcsőplanéta messze pislákoló, kékes parányán lüktető élet után.
A valóságban viszont, a tömegközlekedés viszonylag szerencsés útvonaltervezésének köszönhetően, a külső bolygók magányából, évtizedekig tartó, krionikus álomban való suhanás helyett, átlagosan bő háromnegyed óra buszonzötykölődéssel áthidalható ez a probléma.
(A hibernálás mondjuk itt is kedvező hatást gyakorolna az érzékelésemre, akkor talán nem látnám, hogy a befelé tartó buszút, kicsit időutazás is egyben, ha nem is a feudalizmusból az elképzelt pozitív jövő utopikus csillogásába, de a késő ötvenes évekből, egy, a fejlett világ jelenétől bátortalanul visszamaradott, döcögő valóságba.
A “vas és az acél büszke országának” idejét idéző, lelakott, szürke arcokon, ugyanis mit sem változtat az otthonukul szolgáló lakótelepi tömbök helyenkénti ráncfelvarrása. Az újraszigetelés és a temetőkőmorzsalékkal takart beton, olcsó, pasztellszínű vakolattal való helyettesítése, szemmel láthatóan nem képes magasabb polcra tornázni az átlagos életszínvonalat és nem bűvöl növekedést a dugóhúzóba került boldogságindex mutatókra.)
Ezek a város centrumától kijjebb eső helyek, kicsiben modellezik a szomorú keletmagyarország kontra főváros, vagy a Budapest-Európa viszonylatot.-
Most, hogy a szállásom kikerült a Móricz Zsigáról a peremvidékre, bizony rá kellett jönnöm, hogy a Budapesttel, mint egésszel szemben táplált langymeleg érzéseim egyfelől hamis nosztalgiából táplálkoznak, másrészt kizárólag a szigorú értelemben vett belvároshoz és Buda hegyeihez fűződnek, (És leginkább ugye, a település közepén lüktető kulturális pezsgéshez, amit viszont tényleg sehol másutt nem tud beszerezni az ember.)
Az ezen a körön kívül eső dolgok leginkább közömbösen érintenek vagy egyenesen taszítanak, ez a viszolygás azonban nem a körutakon innen tenyésző pestificsúr, vagy az elkényeztetett budai gigerli fennhéjázása. Egy magamfajta introvertált mizantrópot, csak az emberi elme szépségének megnyilvánulásaira való igény – nomeg a kényszer – képes a zajos, kéretlen információktól terhes, a rengeteg sorsot szardíniaként összepréselő, de az entitások lényegét egymástól mégis fényévnyi távolságba taszító, túlzsúfolt élőhelyekre csalni.
A múzeumok, a százéves épületek, a valahavolt kávéházi kultúra nyomában sarjadó társasági gyülekezőhelyek, művészmozik, a mostmár ugyan dohányzásmentes, de atmoszférájukban még mindig füstös zenebarlangok, galériák és egyéb olyan helyek, ahol az urbánus összezártságban fermentálódott szellemek produktumai kifröcskölődhetnek a külvilágba, ez egyetlen számomra értékelhető aspektusa egy városnak és ebbe kapaszkodom.

(Bármennyire szomorú is, mindezt hiába is keresném a kültelki művházak múltbadermedt termeiben vagy a talponálók savanyú, szintipoppos levegőjében, de még – a kedvezőbb telekárak okán a szérüre épült – plázák kórházfényű hodályaiban is…)

Hiába tudom, hogy a településeknek el kell érniük egy bizonyos méretet, hogy az erjedés beinduljon, a kertvárosok és lakótelepek, ipari zónák és a szellemi ugar ugyanúgy komponensei a folyamatnak, mint a színházi büfék, vagy a koszos próbatermek
A mennyiségi rothadás feltétele a lepárlás sikerének.
Tiszta sor, hogy ez az elitista orrfelhúzás nem valami szép, és egészen önző. Nemes “rumot” akarok forgatni a számban, anélkül, hogy közelről látnám a nádvágók véres verejtékkel színezett életkörülményeit…
Mentségemre szolgál, hogy viszonylag rövid idő áll rendelkezésemre, a hiánybetegségeim kikúrálására, amit az életem meghatározó szakaszában felcsípett addikcióim tárgyának megvonása okoz.

Egyfajta speciális igény ez, az agyamban bizonyos időnként lemerülő kultúrelemek újratöltésére.
Nekem lehet persze szegezni a kérdést, hogy miféle lemerülésről is jártatom itt a számat, hiszen ide-oda megyek a nagyvilágban és a távol töltött huzamosabb idők okán, kicsit belepillanthatok az ezer titkot rejtő, az otthon megszokottól alapjaiban különböző kultúrákba, miért is nem elég nekem ez a sokszínűség?
Az az igazság, hogy az utazásokon teljesen másféle telepek töltődnek, ha a hagyományos értelmében használjuk a kultúra szót, akkor bizony nem szenvedtem hiányt ilyesmiből, érdekességek sorát őrzöm a memóriámban, rengeteg furcsa, szép, de kicsit idegen dolgot, amit viszont csak nyomokban lehet összefésülni a hozott anyaggal.

Az én operációs rendszeremet magyar nyelven telepítették, ráadásul, egy meghatározott évjáratban és ennek persze számos következménye van, szeretem az egyszervolt hungaro underground fekete mélyrepülését, a mocsokban fetrengő széplelkűséget az önpusztító lázadást, és mindezt persze a csodaszép anyanyelvemen. Ennek a bukéját nem pótolják a törzsi táncok meg a vuvuzelasírás…
A lokál dolgok száz százalékos élvezetéhez mindig a forrásnál kell a szomjadat oltanod, palackozva már nem lesz az igazi. Hiába is viszi a világháló fénysebbességgel a dalokat, vagy töltheted le a verseket másodpercek alatt, bizonyos dolgok csak a keletkezésük helyén személyesen élhetők át igazán, ez pedig a nyelvünk és sajátos szellemi és fizikai környezetünk okán, a magyar dolgokra hatványozottan igaz…