TÚLOLDAL

A hazafelé ( Valamiért ez a szófordulat rögzült a beszédemben, önkéntelenül ezt írom mégsem gondolnám, hogy ez a puszta frázis jelentene még valamit, a haza, az otthon jelentése valahogy mindig olyan megfoghatatlan volt számomra. Mi is ez valójában, egy földterület, egy ajtó, amit nyit a nyakadban madzagon lógó kulcs, ahonnan “származol”, ahol jól érzed magad, ahol szeretnek, ahová az emlékeid fűznek? Nemtudom de valószínűleg nem is olyan fontos, hisz a földbolygó szülötte vagyok és nemhiszem, hogy ennél kisebb egységekre lenne érdemes bontani ezt a fogalmat.) úton végülis jól tartottak minket, vagyis kaptunk kaját és szélsőségesen kényelmetlennek sem lehetett nevezni a repülést. Az emírségek fényes városának repterén éreztük először, ahogy a fejlett(ebb) világ régen látott apró tüskéi újra belemélyednek az érzékelésünkbe. A csillogó reptérterminál hideg fehér ledfényei, mintha csak egy műtőben lennél, éles szikékként babrálnak a látóidegeiden. A földszintes sziget pálmaviskói után sokkolnak, a hatalmas panorámaablakokon keresztül, a hajnali napfényben vibráló óriás felhőkarcolók acélkeretes üvegtűi, ahogy a sivatag fátyolos egébe döfnek

Az embereken látszik, hogy gondolataik szatelitjei egy merőben más univerzum idegen objektumai körül keringenek. A parfümfelhők, műkörmök, cipőmárkák, fényes elektromos gadgetek, drága élére vasalt divatholmik és mérhetetlen mennyiségű arany.

Mindig megdöbbent, amikor hosszú idő után találkozom az ilyen firstworld problemek sokaságával, és mennél huzamosabban vagyok távol ettől, annál nagyobb erővel töröl képen a felszínes feleslegesség, a külsőségek, a játszmák, az éjjelnappal viselt maszkok természetellenessége.

Miközben távoli világ kozmonautáiként ténferegtünk, a tükörre polírozott gránitjárólapokról visszaverődő nyolcezer Kelvines plázafényben csillogó, műanyag aranyrudakból épített pálmafák (!) között, e-mail érkezik a légitársaságtól… Elsőre a reptéri rossztapasztalatok alapján megriadva olvassuk az üzenetet, hátha törölték a járatunkat vagy egyéb komplikációkra akarnak figyelmeztetni, azonban ezúttal valami sokkal meglepőbb dolog történik. Azt közölték ugyanis, hogy az economy olcsójegyünket valami szerencsés véletlen folytán feltúrbózták a business classra. Természetesen nem dőltünk be az efféle marketingbullshitnek, hiszen a légitársaságok nem karitatív szervezetek, hogy ajándékokat osztogassanak, majd biztos közlik, hogy ok tényleg mehettek a jómódú üzletemberek szekciójába, ha kifizetitek a csilliódolláros külömbözetet vagy mindez csak akkor érvényes, ha van már egymillió lerepült mérfölded az Emirates-nél, vagy valami efféle. Gondoltuk mégiscsak leteszteljük a dolgot, hiszen vesztenivalónk nincsen, megpróbáltunk hát bejutni a Dubai reptér legpuccosabb VIP lounge-ába… Az ajtóban posztoló elegáns hölgyemény fintorogva nézegette a helyi dresscode-al a legkevésbé sem kompatibilis és nem igazán up-to date outfit-ünket és nem is értette elsőre, mi végett adjuk neki oda a koszos kis turistaosztályos jegyünket, aztán megmutattuk az üzenetünket is, mire pötyögött valamit a kompjúterén majd látható üzemzavar állt be az agyában. Kiderült ugyanis, hogy valóban átminősítették a jegyünket, amitől a fitymáló arckifejezését kénytelen volt automatikusan a gazdagoknak járó fogkrémmosollyá transzformálni és evvel a robotmimikával közölni velünk, hogy a történések ellenére a változás mégsem jogosít fel minket a puccosváró igénybevételére… Mindegy is volt, hiszen alig húsz percünk maradt a beszállásig, ahol tényleg pirosbetűs nyomtatványokra cserélték a beszállókártyáinkat és elkezdtek velünk úgy bánni ahogy egyébként az emberekkel kéne.

Bekísértek a helyünkre és a két teljesen vízszintes ággyá dönthető, rezgős maszírozós puhafotelen -ami akkora helyet foglalt el, mint az economy-n négy szék, két sorban – már láttuk, hogy életünkben először úgy fogunk utazni, mint a királyok. Nem kell a végtagjaim méreténél jelentősen szűkebb helyre begyömöszölnöm a lábaimat, hogy aztán két perc múlva feláljak, hogy a mellettem konstans, csillapíthatatlan üvöltést foganatosító csecsemő édesanyja nehogy átcsöpögtessen egy adag szaros pelenkát a fejemen, senki nem fogja rálógatni a karfa alatt áttüremkedő remegő háját a combomra, és valószínűleg nem ébresztenek fel tízpercenként, hogy kölni, kaparóssorsjegy vagy egyéb kihagyhatatlanul kedvezményes árú haszontalanság megvásárlására ösztönözzenek. A megelégedésünket tovább fokozta, mikor megjelent és bemutatkozott a nyájas főpincér, elénk rakta a bor és koktéllapot valamint felsorolta az éppen aktuális étlapon található hideg és melegételeket. Elsőre megkérdezte, hogy megkínálhat e egy pohár wellcome pezsgővel vagy a korai órára tekintettel inkább friss narancslét kérünk.

Gondoltam ha ilyen jó szívvel adja akkor jöhet mindkettő… Az öltözködésünk és a fizimiskánk alapján bárki láthatta, hogy mi vagyunk a kakukktojás ezen az osztályon, de ha a légikísérő történetesen vak lett volna, akkor is rögtön kiderül, hogy ki a potyabusinessman, ugyanis állandóan kérdeztünk vagy kértünk, határozott parancsolás helyett… A kényelmes ülés, a remek élelem és a nagyméretű monitoron bámészható legújabb filmek okán, hamar elröppent alattunk az a pár ezer kilométer és mitagadás az útközben beszörpölt drága borok (Végre vörösbor, hét hónapja nem ittam efféle finomságot.) és koktélok is nagyban segítettek beolajozni a hagyományos repülőutak alkalmàval csigalassúsággal vànszorgó idő kerekét.

A legendás Lisztferihegy egy szempillantás alatt visszarántott a bőrfoteles luxushenyélésből a rideg magyar realitybe. Mivel nem fapados géppel jöttünk ezért ugyan nem kellett a hideg kifutópálya kordonjai között szlalomozva fagyoskodnunk, mint általában. Ehelyett betereltek minket egy folyosóra ami szürke volt, mint a lengyel lakótelepi szivárvány. Szürke mert hát az ugye “modern”, hát legalábbis a brutalizmus óriás látszóbeton felületeiről is ezt gondolták valaha, annyi különbséggel, hogy az a maga böszmeségében legalább monumentális volt és erőt sugárzott, ami a legkevésbé sem mondható el a mélygarázsok nyikorgó iparipadlójával lekent kilométeres csőről amiben végigmasíroztatják a kedves vendégeket mint a halálsoron. Erről az jut eszembe, hogy mikor Addis ababa-ban várakoztunk ( Tudjátok az Etiópia fővárosa, azé az országé aminek az éhező gyermekeivel riogattak a nagymamák, amikor nem ettük meg a főzeléket) az egyik leglepattantabb reptéren ahol eddig jártam, minden koszos volt régi, elhanyagolt mintha egy SZTK váróteremben lennél, azonban a falakon hatalmas, színes képeken hirdették, miért is jó dolog Etiópiában lenni, a kultúra az élővilág és a természet válogatott csodái elevenedtek meg óriásplakátméretben és a hely puritánságával éles kontrasztban álló pazar színes fotók sorjáztak mindenütt a falakon. Na ilyen a virtigli rend hazájában nem fordulhat elő, itt kérem rendes kimért szürkeség van, nem amolyan hippilibsi buzis szivárványkáosz, az kéne még csak…
Nemsokára a monokróm sikátor teremmé szélesedett, a hely komolyságát itt sem nagyon igyekeztek oldani, fekete betűkkel a falon “üdvözöljük” felirat, (Elvégre ez itt egy nemzetközi reptér, ahová ugye leginkább hazaiak érkeznek, a többi koszos bevándorlónépség meg csak tartsa tiszteletben a kulturánkat, oszt tanuljanak meg magyarul, ha már ide ette őket a fene.) Rendőrbódék, fölöttük barátságos drótháló feszül…
Az utiokmányellenőrzéshez lépek, köszönök, a szerv nem viszonozza, helyette szigorúan néz, majd flegmán odaint, hogy mehetek, szóra nem méltat, hisz nem a komám meg ugye disznót sem őriztünk együtt.
Kiérünk a poggyászfelvételhez, ott, annak rendje s módja szerint köröznek a súlyos utazóbőröndök, gurulósszatyrok, LouisVuitton, Gucci, egy két csóró Samsonite, hátizsákunk csak nekünk van, elvégre Dubai nem egy hippitanya…
Beálltunk a forráshoz, ahonnan a poggyászok potyognak, először csak lelassul, aztán kisvártatva elapad a táskaeső, a cuccaink meg sehol.
Végül még a kapu is leereszkedik finoman jelezvén, hogy itt bizony már nem lesz szerencsénk.
Épp elkezdenénk viccelni, hogy biztos ezért adták az ajándékjegyet, mert valahogy, már ott a sivatagban eltökítették a cókmókunkat, és tanakodunk, hogy kihez, hova is kell ilyen esetben fordulni, amikor meglátunk egy figurát, aki sűrű egymásutánban pakolja le a bőröndöket a padlóra, körülötte már takaros kis halmokban állnak a különböző csomagok.
Legalul megpillantom a rikító sárga hátizsákomat, ott van mindenünk a motyóhegy alatt. A figurán se egyenruha se semmi, csak szorgosan rámolja egymásra az “árut”, mikor megkérdezzük, hogy ezt most tényleg miért, meg milyenjogon, akkor még neki áll feljebb, hogy neki ezt mondták, “parancsra tette”, és egyébkéntis, ha valami nem tetszik akkor beszéljem meg az Emiratessel…
Mindegy, megfogadtam, hogy nem hagyom magam felidegesíteni hungaroszarságokkal, a felszerelés megvan, húzhatunk végre a vérbe ebből a jó hangulatú légikikötőből.
Aranka, Hajni édesanyja szerencsére kijött elénk a reptérre, így a vidám tömegközlekedéses kalandot hálaazégnek ezúttal szkippelhettük. Nagynehezen beszuszakoljuk a nehéz táskákat a pici kocsiba és már rohannánk is, de persze a parkoló fel van túrva, a terminál előtt óriási dugó, dudálás kiabálás miegymás.
Az ingyenes áthaladást okosan, öt percben határozták meg, ha ezt túlléped fizetned kell.
A továbbmaradás tényállására azonban csak a sorompónál derülhet fény, a fizetőautomata viszont onnan pár száz méterre található, így ha valaki elbakafántolja a dolgot, akkor az egész kocsisor áll, amíg ő elmegy befizetni, ugyanis a kaputól már csak előrefelé van kiút, mondani sem kell, hogy ez, az ötpercek lejárásának láncreakcióját indítja el, így a parkolóőr inkább manuálisan ad zöldutat a póruljárt ötperceseknek, amin persze a többiek meg, akik súlyos ezreket dobáltak be a parkolásért, ezen hangosan méltatlankodnak…

A gyorsforgalmi mellett akciós csirkefarhát és kormánypropaganda váltakozik, néha beszúrnak a sorba egy plakátot ami luxusautóvásárlásra buzdítja a proletárokat, csak hogy érezzék a törődést, aztán jön újra a kék métely, meg az olcsódöghúsreklàm.
Mire a köki mellé érünk már teljesen átitatott ez az alternatív valóság, a képkockák lassan peregnek, ahogy újra birtokba veszi az agyamat az unásig ismételt régiúj, itt semmi, de semmi nem változik, vagy ha igen, akkor sajnos nem a megfelelő irányba.
Megállunk a pirosnál, én már csak bambulom a közjátékot…

Hűvös van, a fák, mint a föld preparált, sötét, kormos koszorúerei, csupaszon merednek az égre, a küszöbön álló tavaszt csak a fakín bolyhos gömbjei vetítik előre.
Mint valami tumor pöffeszkednek az ághegyeken, zöld színük pimasz, az élősködők gőgje, – Látod, nekünk mindíg jól megy…
A zebra felé öregasszony lépeget, ruhája fekete, fején kendő. Akár Whistler mamája, csak kilencven fokkal elfordítva, felsőteste derékszöget zár be a lábaival, vagyis szinte kétrét görnyedve támaszkodik a botjára.
Arcát láthatólag a szűkebb esztendők durva profilvésője által szántott barázdák sűrű erdeje borítja, de állapotához képest mégis fürgén lépdel.
Botnélküli kezében póráz, a másik végén, a néni éveivel harmonizáló korú daxli tipeg.
Mindketten megtorpannak az útpadka mellett, körülpillantanak, látszólag semmi forgalom, a szél, amolyan urbanowesternes utalásként végiggörget lábaik előtt egy nejlonzacskót.
A falon egymás mellett óriásplakátok, alapszínük kicsivel sötétebb árnyalatú az egyébként derűs ég kékjénél, és azt hirdetik, hogy vannak jogaid, vagy legalábbis egy jogod biztos van.
Jogod van tudni, amit így is úgy is elmondanak majd, és akkor már inkább kötelességed lesz ez a tudás…
Valódi információt a hirdetmény nem tartalmaz, de azért burkoltan céloznak rá, hogy újra hadban állunk Eurázsiával.
A vizuális sejtetés elég direkt, leginkább otromba. Két öregember manipulált portréja látható rajta, lehúzott saturáció, feltolt kontraszt, evvel a trükkel bárkiből könnyűszerrel palpatine szenátort csinál a photoshop.
Az egyik öregúr az állampárt régi “Goldstein”-je, maga a patás ördög, aki eleddig solo villain-ként uralta a kormánykommunikációnak a világ gonoszságával foglalkozó fejezeteit, de úgy néz ki mostanra kapott egy sidekick-et is. Nem árt néha frissíteni az épp aktuális gyűlölnivalók listáját.
Mindketten sátáni vigyorral merednek a nézőközönségükre, bizonyítandó, hogy rosszban sántikálnak, és a nyomaték kedvéért az egész utcahosszon megismételték őket. Biztos ami ziher. Ha már olcsó nem volt akkor legalább sok legyen.
Az asszonyság az átkelés biztonságos voltáról meggyőződve lelép a járdáról és majdnem eljut az út közepéig, mikor az utcából fekete Maserati gördül ki, kicsit szaporább tempóval ugyan, mint amit a KRESZ szabályai megengednének, de a sportautó kifinomult fékrendszere ennek ellenére is sikeresen akadályozza meg, hogy a gyalogos, az éjsötét beömlőnyílásból felragyogó tritonvilla hegyére tűződjön, a széles felniken feszülő pengevékony abroncsok, puhán kapaszkodnak a kátyúnyomok patchworkje alól éppencsak kilátszó aszfaltfelületbe és biztosan lassítják le a fenevadat.
A háromágú szigonyt formázó márkajelzés pont egyvonalban áll meg, a néni háromlábú botjával, a fent és lent érzékeny szimbolikájával színezve a hétköznapi jelenetet.
A racsnis póráz hàrmat kattan, ahogy a dobra felcsévélt madzag a végéhez ér, “Fifi” ugyanis lemaradt, és éppen egy takaros kis barna zikkuratot kanyarít, a kékhátterű országrontó haramiák “kilincs” orra alá.
Az anyó hátrakiált és sürgetni próbálja kiskedvencét, megrántja párszor a köztük feszülő szinte láthatatlan zsineget, látszólag hasztalanul.
Az eb nem kívánja elsietni a dolgát.
A szélesnyakú, kopasz úrvezető, a gépkocsija beszerzési árának nulláiból formálódó törzsfőnöki pajzs piedesztáljának magasából, egy érdeklődő kézmozdulattal és a gázrataposás nyomán felbődülő hengerek hangjával finoman jelzi, hogy “a lófasznak is van ám vége mama”.
A néni tétovázik kicsit, majd belátva, hogy itt sajnos inkább másoknak van elsőbbsége, kisvártatva visszafordul oda, ahonnan indult.
A sofőr türelmetlenül indít, megmutatva, hogy nem hiába vett ám ilyen sebes verdát maga alá, meg hát sietős ám az élet itt a vadkeleten.
A peresgumi hangosat csikordul a kanyarban, mire a fákról felrebbennek az eddig alvadtnak tűnő varjúrögök…
A lámpa zöldre vált és mi is elindulunk.
“Végre itthon!”