csatangolás

Így, hogy az afrikai kalandunk a végéhez közelít, a sztenderd utazás előtti frász hatására kicsit aktívabbak lettünk a szabadidőnkben. Szerencsére a kocsi még rendelkezésünkre áll, amivel meló után elgurulhatunk pár helyre bámészkodni, és gyönyörködni még egy kicsit, a sziget flórájában és faunájában.
Ezúttal végre volt alkalmam lencsevégre kapni az aprócska bíbormellű nektármadarat, (Chalcomitra senegalensis) pár sebesröptű kollegájával együtt.
Ők ugyanis nem tartoznak a legjobb fotómodellek közé, egyrészt kicsikék, másrészt baromi izgága madárkák, folyton mozognak, repkednek virágról-virágra és mivel nem tudnak a seggükön maradni három másodpercnél tovább, ezért valódi kihívás a keresőben tartani őket, és ha ez valahogy sikerül, akkor húsz fotóból tizenkilencen a környező ágak-bogak és levelek tartózkodnak a fókusz gyújtópontjában. A helyi növényzet vagyis a sűrű, három négy méter magas áthatolhatatlan bokros, nem támogatja nagyon a birdspottingot, az ebből a szintből kimagasló kazuárfák, (amire néhanapján felröppennek a pipik, hogy egyáltalán láthatóvá váljanak,) lecsüngő hajszálvékony tűleveleit, mintha csak az éles képek készítésének ellehetetlenítésére találták volna ki.
A fekete apróságokból csupán az élénkvörös begyük villanása valamint a fejük búbján és a csőrük alatt lévő eozinzöld folt szikrázása látszik, amint az ágak közt cikázva szívogatják a virágok nedveit. Ha ezeket az attribútumaikat nem mutatják feléd akkor csak egy sötét sziluettet lehet belőlük érzékelni.

sötétfekete…
Itt épp nyelvet ölt.
Néha a metálzöld buksiját is felvillantja.

A madárvilágban nem divat a rasszizmus ezért sűrűn bandáznak együtt kékszalagos nektármadárral (Cinnyris chalybeus) és az arany szövőmadárral is (Ploceus subaureus)

Voltak majmocskák, az úton, vörös kolobuszok (Piliocolobus kirkii) és fejdíszes cerkófok (Cercopithecus mitis), mindenféle gyíkok, szép pillangók fura “szörnypókok”, mint például ez a Spiny orb weaver spider (Gasteracantha falcicornis), akit valamiért, vörös ördögpóknak is becéznek.


Kalandoztunk a mangroveerdő, sós mocsarának kesze-kusza gyökérrengetege közt. A fákról mindenféle magasságból induló légzőgyökerek hálózata nem csupán arra jó, hogy a sűrűn egymásmellett növő vörös mangrovék (Rhizophora mangle) ne fulladjanak meg dagály idején, de egészen földöntúli hangulatot is kölcsönöz ezeknek a sajátos élőhelyeknek, és meglepően erős támasztékul szolgál az iszapban tenyésző növényeknek. Vékony, törékeny kinézete ellenére még egy ilyen termetes mamlaszt is könnyedén megbír mint jómagam.

Itt épp szarómajom pózban imitálom az alvaegyensúlyozást…
Itt egy igazi majom is, akinek láthatóan jobb az egyensúlyérzéke mint nekem.



Címke , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: