TÚLOLDAL

A nagy hajtás közepette nem igen akadt idő a pihengetésre, de szerencsére úgy alakult, hogy most végre kettő szabadnapot vehettünk ki egymás után.
Persze az elsőre is voltak nagyszabású tervek, de végül a sokáigalvást és az egésznapos léha semmittevést választottuk az aktivitás helyett.
A második napon azonban, megembereltük magunkat és felmentünk a fővárosba turistáskodni.
Immár sokadik alakalommal látogattuk meg kővárost de eddig állandóan halaszthatatlan elintéznivalók, papírokért és egyéb dolgokért rohangálással töltöttük a “nagyfalusi” időnket és a legtöbb, amit megengedhettünk magunknak egy kis piacon nézelődés vagy sikátorséta és valami helyi specialitás elfogyasztása volt.
A város homokos tengerpartjával szemben lévő börtönszigetre eddig még nem sikerült eljutni, úgyhogy ezúttal azt is bepótoltuk.
Miután megalkudtunk a turistalehúzásra specializált vizitaxisokkal, egy félórás hajókázást követően már meg is érkeztünk a zsebkendőnyi földdarabra. A sziget az arab fennhatóság alatt rabszolgaelosztó állomás volt, majd a történelem sanda fintora eredményeképp a rabszolgakereskedelem beszüntetéséért (is) harcoló angol generális, Lloyd Matthews vette meg, hogy fegyintézetet építsen rá.
Az erődítményszerű épület 1893-ban el is készült – Innen a “PRISON ISLAND” elnevezés, ahogy a turisták ismerik, a helyiek egyébként igen pragmatikus módon csak kisiwa changoo-ként utalnak rá ami, szuahéliül annyit tesz, hogy a Red snapperek (Lutjanus campechanus) avagy vörös csattogóhalak szigete, mivel a halászok a környéken ilyesmikből fognak eleget, errefelé nem igazán cizellálják túl a dolgokat, ilyen halat fogsz sokat akkor az a neve és kész. – de végül soha senki nem raboskodott itt. Később a Zanzibárra érkező hajók karanténkórháza költözött a sohanemvolt rabok celláiba.
Ami viszont a hely igazi jellegzetességét adja, az az itt található teknősszentély, aminek története egészen 1919-ig nyúlik vissza, mikoris a Seychelles szigeteki angol kormányzó, négy szép aldabrai óriásteknőst (Aldabrachelys gigantea) küldött ajándékba, a zanzibári kollégájának.
A teknősök valósztínűsíthetően csak a küldemény gesztusértéke és a brit fennhatóság vasszigora miatt nem végezték supuként (leves) és privilegizált helyzetüknek köszönhetően azóta szépen elszaporodtak a védett területen.
Az ajándékteknősök egyike a mai napig itt él és 196 évével a legöregebb a népes társaságból, ezért a nagyapa (baboo) becenévre hallgat.
(Minden teki páncéljára fel van festve egy szám, ami egyrészt az azonosításukban segít, másrészt az életkorukat reprezentálja.)
Lehet persze olvasni meg képen látni, hogy ezek mekkora marha nagyra nőnek, de így élőben látva mégis lenyűgöző, hatalmas méretük.
A hosszú életidejük leginkább a szuper-zen életmódjuknak köszönhető, vagyis nem igazán pörgik széjjel magukat, a néha 200 kilogrammot is meghaladó csontteknővel, amit viselnek, mondjuk nem is lehetne nagyon virgonckodni.
Teljesen vegák, különféle salátákon meg zöld leveleken élnek, bár evvel a testalkattal viszonylag nehéz is lenne őket ragadozás közben elképzelni.
Egy gondolatkisérletet ugyan megér, ahogy a nagyöreg David Attenborrough narrálta természetfilmben, egy briliáns, közeli, de azért az élvezhetőség kedvéért igencsak felgyorsított felvételen mutatják, amint az éhes teknős, a csordától elszakadt, öregebb, beteg csiga után veti magát, majd hosszú-kitartó hajszát követően, mikor már majdnem leteperné az áldozatot, a puhatestű megugrik és egy hirtelen fordulattal kicselezve üldözőjét sebesen tovasiklik a messzeségbe…
Vagy ha mégis, predátorkodás akkor maximum kövekre vadászhatnának, hiszen nagyjából azok lassabbak csak nálluk, a sziklákat ugyan könnyen elkaphatnák, de mégsem mennének vele sokra, hiszen a viszonylag magas az ásványianyag tartalmuk mellett a tápértékük igen alacsony, szóval jobban járnak a legelészéssel.

Hatalmas tappancsaikkal és a böszme púpos páncéljukkal úgy néznek ki mintha olyan elefántok és sárkányok nászából születtek volna, akiknek valahol páncélszekrények is voltak a felmenőik között.
Leginkább csak szétvetett végtagokkal hevernek és lomhán rágcsálnak valami falavelet, aminek elfogyasztásához a nyaknyújtogatásnál és lomha álkopocsmozgásnál nem kell számottevőbb energiabefektetést foganatosítani, de a visszautasíthatatlanul ránk telepedett idegenvezető srác megtanította, hogy némi lábmasszázzsal talpraállíthatóak.
Eleinte nem hittünk a szóbeszédnek, hiszen a barátságos, de súlyos monolitokként terpeszkedő óriáshüllők nem tűntek úgy mintha bármely külső inger kimozdíthatná őket a nyugalmi állapotukból, de végül kipróbáltuk, és valóban működött, a finom kis gyurmázástól lassan megmozdultak, komótosan maguk alá húzták a nagy, durva pikkelyes bőrrel fedett szürke tuskólábaikat, és mintha egy lustán tekert autóemelőt dugtak volna alájuk, centiről centire felegyenesedtek, és hosszúra kinyújtott nyakkal élvezték a dögönyözést. A hüllőkre jellemző arcszerkezet, konstrukciójából adódóan nem enged meg túl cizellált mimikát, ilyenkor valahogy mégiscsak látszott rajtuk az elégedettség.

Nem csoda, hisz eléggé elgémberedhetnek a hosszú egyhelyben vesztegléstől.
A tekinézés után még sétáltunk kicsit a szigeten, megcsináltuk a kötelező türkiztengerhátteres turistaszelfiket és lehetőségünk volt lencsevégre kapni a helyen éldegélő másik különös teremtményt, egy dikdik-et, avagy egy bonsai antilopot, ami csak egy kicsit nagyobb egy nyúlnál de leginkább mégis egy rövidnyakú törpekecskére emlékeztet…

Sajnos a taxihajónk kapitányával elég feszes határidőben sikerült csak megegyezni, így sietnünk kellett vissza a mólóhoz, és egyébként is terveztünk még pár dolgot a mai napra.
Már régóta szemeztünk a város peremén lévő nyüzsgő, hangos helyi piaccal, ami nagyon úgy néz ki, hogy oda fehér ember még nem igazán tette be a lábát, éppen ezért rettentő érdekesnek tűnt, de sajnos ezúttal, a mi fehér lábunk sem lett oda betéve, mert a turistáskodás nagyon viszi az időt és (a hajókázás után még Hajninak is volt egy közel másfél órára nyúló telefonos munkainterjúja, amit én egy parti bárban sörözve “vészeltem át”) sötétben hazavezetést semmi szín alatt nem akartuk megkockáztatni.
Mindenesetre így is remekül telt a nap és kiválóan teljesítettünk, tekinézés kipipálva, cigarettafiltert is sikerült szerezni, szóval a tervezett három dologból kettőt sikerült nyélbeütni, ami itt afrikában kimagaslóan jó eredménynek számít.